[45-26] [25-6] [5-1]
Ezt is imádom ..................nagyon jóhhhh........nagyon várom... |
Ez is nagyon jó!!!! |
Ezt is imááddoommm :D az összes nagyon jóó! és nem zavarodok bele :D tiszta vicces (Y) csak folytassátok (Y)
2010.09.21 16:48 Dóri
…2 hónappal később…
Leszállt a repülőm. Megláttam az LAX feliratot és hatalmasat dobbant a szívem.
-Hát itt vagyok… - gondoltam, s közben dúdoltam: „all our hopes & our dreams will come true…” Ezt mondogattam magamban, s reméltem, hogy tényleg így lesz. Meg voltam ijedve, de mégis éreztem, hogy most valami új, valami teljesen más kezdődik el… Aztán megláttam egy férfit öltönyben, kezében egy táblával: Miss Eszter Miller. Ekkora sikerült megnyugodnom, s igyekeztem odajutni hozzá, ami nem is volt olyan könnyű, tekintve, hogy elég sok csomagom volt.
- Hello. Én…Én vagyok Eszter. – mondtam megszokásból magyarul.
- Hello…Are you…- kezdte bizonytalanul, de belevágtam a szavába.
- Igen. Eszter Miller vagyok. – mondtam már angolul.
- Elvehetem a csomagjaidat?
- Ööö, persze, köszönöm.
- Sam vagyok. Édesapád asszisztense. Örvendek. – mondta, miközben az autó felé tartottunk- Ha bármi problémád van, nyugodtan fordulj hozzám, igyekszem mindenben segíteni neked.
Hmmm kedves fickónak tűnik, gondoltam…Csak kicsit sokat beszél.
- Sam…Pontosan merre is van a házunk?
- Nos a tengerparton van, Malibuhoz közel, egy csendes helyen. Egy khmmmm…üzletembertől béreljük, akinek fontos volt, hogy a ház ne legyen a központban, mert különben folyton zaklatnák az újságírók a családját és nem tudnának pihenni…szóval kérte, hogy kezeljük diszkréten az ügyet.
- Nekem nem fontos, hogy kié a ház, ha nem zavar majd engem. – mondtam közönyösen.
- Nos, ami azt illeti…úgy gondolta, hogy beugrik a családjával, hogy üdvözöljön titeket, de természetesen, majd csak akkor, ha a szüleid is itt lesznek.
- Nagyszerű. – mondtam, de igazából nem is figyeltem már Sam-re, mert annyira lekötött a nézelődés. Csak akkor eszméltem fel, mikor megállt az autó.
- Itt is vagyunk. – mondta mosolyogva. – Na, hogy tetszik?
- Ez az? - kérdeztem, miközben a házra mutattam, mert nem akartam hinni a szememnek.
- Pontosan. Bemegyünk? Vagy itt akarsz ülni egész nap? – viccelődött.
- Nem…dehogy…menjünk…
- Parancsolj…íme az új otthonod! – tárta szét a kezét.
- Ez…álomszép…ez nem is lehet igaz…
- Nézz csak körbe! Fent vannak a hálószobák.
Nem kellett kétszer mondania, máris nekiindultam, hogy felfedezzem a házat. Az emeleten 5 hálószoba volt, mindegyikhez saját fürdő tartozott…Mint a mesében…még sosem volt saját fürdőm. Kiválasztottam azt a szobát, amit a legcsendesebbnek gondoltam. A ház végében volt és a tengerre nézett…Kissé fiúsnak találtam, de valahogy mégis volt benne valami, ami itt tartott…valami, ami odavonzott…ez már az én szobám…éreztem.
- Már meg is van a szobám, köszönöm, hogy behoztad a többi bőröndöt. – hadartam, miközben futottam le a lépcsőn.
- Ezért vagyok itt. Szeretnél még valamit?
- Megleszek, kössz.
- Akkor…living the dream baby…living the dream…- mondta nevetgélve. – hívj, ha bármire szükséged lenne.
Ezzel magamra hagyott. Elindultam, hogy körülnézzek lent is. Úgy gondoltam, hogy majd holnap kicsomagolok. A nappali egyik végében egy zongora állt. Régi darabnak tűnt. A másik végében pedig egy hatalmas üvegajtó volt, ami a partra nyílt. Kimentem és nem hittem a szememnek. A nap lemenőben volt, s gyönyörű rózsaszínben és narancssárgában úszott minden…a víz pedig…olyan kék volt, amilyet ezelőtt sosem láttam…becsuktam a szemem, mély levegőt vettem. Azt kívántam, hogy mindez ne csak egy álom legyen, és ha újra kinyitom a szemem, mindez itt legyen. Azt éreztem, hogy ez az a hely, ahol bármi megtörténhet.
Sétáltam egy kicsit, aztán eszembe jutott: még nem is szóltam a szüleimnek, hogy ideértem. Leültem a forró homokba, közel a vízhez, hogy a hullámok még érjék a lábamat. Elővettem a telefonomat és megírtam az email-t apának. Aztán fogtam a fülhallgatómat, bekapcsoltam a zenét, de valahogy semelyik számnál sem tudtam megállapodni, csak kapcsolgattam céltalanul. Majd egyszer csak meghallottam: this song…to every broken heart…for every lost dream…for every high…for every low…for every person who is ever felt alone…és ezt már nem kapcsoltam el…ez volt az a dal, amit akkor és ott hallanom kellett, mert ott és akkor ez az én dalom volt…ha csak pár percre is…sosem éreztem még magam ennyire egyedül…becsuktam a szemem és átadtam magam az érzésnek…könnyek folytak végig az arcomon…rázkódtam a sírástól…most az egyszer nem akartam erős lenni… teljesen megfeledkeztem a környezetemről…
- Tessék… azt hiszem ez a tied… ne haragudj… Én nem tudom mi történt Elvissel… egyszercsak elrohant…- mondta zavartan
- Remek. – mondtam dühösen, közben rá se néztem a kéz gazdájára – Ha nem tudsz vigyázni rá, akkor ne sétáltasd póráz nélkül! – és elvettem a telefonomat, ami csupa víz lett.
- Kárpótolhatlak valamivel? – kérdezte, de a magabiztosságával csak jobban feldühített.
- Mégis mivel? Veszel nekem másikat? – kérdeztem undokul, s közben vetettem felé egy csöppet sem kedves pillantást.
- Hát ha ragaszkodsz hozzá, akkor igen… esetleg szeretnél egy közös fotót? – kérdezte szemtelen mosollyal az arcán.
Ez volt mindennek a teteje, majd szétvetett a méreg. Végigmértem: rövid, göndör haj, kinyúlt póló, szakadt farmer, egy napszemüveg, ami az arca nagy részét eltakarta, és egy baseball sapka.
- Mégis minek kellene nekem közös fotó veled? Talán annak emlékére, hogy tönkretetted a telefonomat?… Kössz nem… - eközben próbáltam feltápászkodni, de a lábam eléggé elzsibbadt, s majdnem visszaestem, de a srác elkapta a karom és felsegített.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltunk és néztük a másikat, aztán elhúztam a karom.
- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte, miközben az arcomat vizsgálgatta.
- Ti itt Los Angelesben meg vagytok hülyülve? – kérdeztem indulatosan – Miért ne lennék jól? Csakmert nem akarok fotózkodni Mr Tökéllyel, aki tönkretette az egyetlen dolgot, ami a kapcsolatot jelentette szüleimmel, meg a barátaimmal? Vagy a nyakadba kéne ugranom és megköszönni? – néztem rá dühösen, de a napszemüvegén keresztül még a szemét sem láttam, ami még jobban idegesített.
- Ez sem egy rossz ötlet…- húzódott hatalmas mosolyra a szája.
- Tudod mit szeretnék? – kérdeztem halkan.
- Mit?
- Azt hogy végre hagyj magamra, hogy megnézhessem a naplementét. Ez nem olyan nagy kérés ugye? – mondtam már- már sírós hangon.
- Biztos jól vagy? – kérdezte, de most úgy tűnt őszintén aggódik.
- Jól leszek… - ezzel hátat fordítottam és elindultam a házunk felé.
Tiszta csődtömegnek éreztem magam. Hihetetlen, hogy már az első napon ez történik velem. Visszasétáltam a házhoz, s közben azt reméltem, hogy holnap minden jobban fog alakulni. Csak ki kell aludnom magam - mondogattam -, s holnap minden jobb lesz. Felsiettem az emeletre, majd bezuhantam az ágyba és rögtön el is aludtam.
|
…2 hónappal később…
Leszállt a repülőm. Megláttam az LAX feliratot és hatalmasat dobbant a szívem.
-Hát itt vagyok… - gondoltam, s közben dúdoltam: „all our hopes & our dreams will come true…” Ezt mondogattam magamban, s reméltem, hogy tényleg így lesz. Meg voltam ijedve, de mégis éreztem, hogy most valami új, valami teljesen más kezdődik el… Aztán megláttam egy férfit öltönyben, kezében egy táblával: Miss Eszter Miller. Ekkora sikerült megnyugodnom, s igyekeztem odajutni hozzá, ami nem is volt olyan könnyű, tekintve, hogy elég sok csomagom volt.
- Hello. Én…Én vagyok Eszter. – mondtam megszokásból magyarul.
- Hello…Are you…- kezdte bizonytalanul, de belevágtam a szavába.
- Igen. Eszter Miller vagyok. – mondtam már angolul.
- Elvehetem a csomagjaidat?
- Ööö, persze, köszönöm.
- Sam vagyok. Édesapád asszisztense. Örvendek. – mondta, miközben az autó felé tartottunk- Ha bármi problémád van, nyugodtan fordulj hozzám, igyekszem mindenben segíteni neked.
Hmmm kedves fickónak tűnik, gondoltam…Csak kicsit sokat beszél.
- Sam…Pontosan merre is van a házunk?
- Nos a tengerparton van, Malibuhoz közel, egy csendes helyen. Egy khmmmm…üzletembertől béreljük, akinek fontos volt, hogy a ház ne legyen a központban, mert különben folyton zaklatnák az újságírók a családját és nem tudnának pihenni…szóval kérte, hogy kezeljük diszkréten az ügyet.
- Nekem nem fontos, hogy kié a ház, ha nem zavar majd engem. – mondtam közönyösen.
- Nos, ami azt illeti…úgy gondolta, hogy beugrik a családjával, hogy üdvözöljön titeket, de természetesen, majd csak akkor, ha a szüleid is itt lesznek.
- Nagyszerű. – mondtam, de igazából nem is figyeltem már Sam-re, mert annyira lekötött a nézelődés. Csak akkor eszméltem fel, mikor megállt az autó.
- Itt is vagyunk. – mondta mosolyogva. – Na, hogy tetszik?
- Ez az? - kérdeztem, miközben a házra mutattam, mert nem akartam hinni a szememnek.
- Pontosan. Bemegyünk? Vagy itt akarsz ülni egész nap? – viccelődött.
- Nem…dehogy…menjünk…
- Parancsolj…íme az új otthonod! – tárta szét a kezét.
- Ez…álomszép…ez nem is lehet igaz…
- Nézz csak körbe! Fent vannak a hálószobák.
Nem kellett kétszer mondania, máris nekiindultam, hogy felfedezzem a házat. Az emeleten 5 hálószoba volt, mindegyikhez saját fürdő tartozott…Mint a mesében…még sosem volt saját fürdőm. Kiválasztottam azt a szobát, amit a legcsendesebbnek gondoltam. A ház végében volt és a tengerre nézett…Kissé fiúsnak találtam, de valahogy mégis volt benne valami, ami itt tartott…valami, ami odavonzott…ez már az én szobám…éreztem.
- Már meg is van a szobám, köszönöm, hogy behoztad a többi bőröndöt. – hadartam, miközben futottam le a lépcsőn.
- Ezért vagyok itt. Szeretnél még valamit?
- Megleszek, kössz.
- Akkor…living the dream baby…living the dream…- mondta nevetgélve. – hívj, ha bármire szükséged lenne.
Ezzel magamra hagyott. Elindultam, hogy körülnézzek lent is. Úgy gondoltam, hogy majd holnap kicsomagolok. A nappali egyik végében egy zongora állt. Régi darabnak tűnt. A másik végében pedig egy hatalmas üvegajtó volt, ami a partra nyílt. Kimentem és nem hittem a szememnek. A nap lemenőben volt, s gyönyörű rózsaszínben és narancssárgában úszott minden…a víz pedig…olyan kék volt, amilyet ezelőtt sosem láttam…becsuktam a szemem, mély levegőt vettem. Azt kívántam, hogy mindez ne csak egy álom legyen, és ha újra kinyitom a szemem, mindez itt legyen. Azt éreztem, hogy ez az a hely, ahol bármi megtörténhet.
Sétáltam egy kicsit, aztán eszembe jutott: még nem is szóltam a szüleimnek, hogy ideértem. Leültem a forró homokba, közel a vízhez, hogy a hullámok még érjék a lábamat. Elővettem a telefonomat és megírtam az email-t apának. Aztán fogtam a fülhallgatómat, bekapcsoltam a zenét, de valahogy semelyik számnál sem tudtam megállapodni, csak kapcsolgattam céltalanul. Majd egyszer csak meghallottam: this song…to every broken heart…for every lost dream…for every high…for every low…for every person who is ever felt alone…és ezt már nem kapcsoltam el…ez volt az a dal, amit akkor és ott hallanom kellett, mert ott és akkor ez az én dalom volt…ha csak pár percre is…sosem éreztem még magam ennyire egyedül…becsuktam a szemem és átadtam magam az érzésnek…könnyek folytak végig az arcomon…rázkódtam a sírástól…most az egyszer nem akartam erős lenni… teljesen megfeledkeztem a környezetemről…
- Tessék… azt hiszem ez a tied… ne haragudj… Én nem tudom mi történt Elvissel… egyszercsak elrohant…- mondta zavartan
- Remek. – mondtam dühösen, közben rá se néztem a kéz gazdájára – Ha nem tudsz vigyázni rá, akkor ne sétáltasd póráz nélkül! – és elvettem a telefonomat, ami csupa víz lett.
- Kárpótolhatlak valamivel? – kérdezte, de a magabiztosságával csak jobban feldühített.
- Mégis mivel? Veszel nekem másikat? – kérdeztem undokul, s közben vetettem felé egy csöppet sem kedves pillantást.
- Hát ha ragaszkodsz hozzá, akkor igen… esetleg szeretnél egy közös fotót? – kérdezte szemtelen mosollyal az arcán.
Ez volt mindennek a teteje, majd szétvetett a méreg. Végigmértem: rövid, göndör haj, kinyúlt póló, szakadt farmer, egy napszemüveg, ami az arca nagy részét eltakarta, és egy baseball sapka.
- Mégis minek kellene nekem közös fotó veled? Talán annak emlékére, hogy tönkretetted a telefonomat?… Kössz nem… - eközben próbáltam feltápászkodni, de a lábam eléggé elzsibbadt, s majdnem visszaestem, de a srác elkapta a karom és felsegített.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltunk és néztük a másikat, aztán elhúztam a karom.
- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte, miközben az arcomat vizsgálgatta.
- Ti itt Los Angelesben meg vagytok hülyülve? – kérdeztem indulatosan – Miért ne lennék jól? Csakmert nem akarok fotózkodni Mr Tökéllyel, aki tönkretette az egyetlen dolgot, ami a kapcsolatot jelentette szüleimmel, meg a barátaimmal? Vagy a nyakadba kéne ugranom és megköszönni? – néztem rá dühösen, de a napszemüvegén keresztül még a szemét sem láttam, ami még jobban idegesített.
- Ez sem egy rossz ötlet…- húzódott hatalmas mosolyra a szája.
- Tudod mit szeretnék? – kérdeztem halkan.
- Mit?
- Azt hogy végre hagyj magamra, hogy megnézhessem a naplementét. Ez nem olyan nagy kérés ugye? – mondtam már- már sírós hangon.
- Biztos jól vagy? – kérdezte, de most úgy tűnt őszintén aggódik.
- Jól leszek… - ezzel hátat fordítottam és elindultam a házunk felé.
Tiszta csődtömegnek éreztem magam. Hihetetlen, hogy már az első napon ez történik velem. Visszasétáltam a házhoz, s közben azt reméltem, hogy holnap minden jobban fog alakulni. Csak ki kell aludnom magam - mondogattam -, s holnap minden jobb lesz. Felsiettem az emeletre, majd bezuhantam az ágyba és rögtön el is aludtam.
|
18 múltam. Tegnap. Ma volt a gimiben az utolsó napom. Minden olyan furcsa volt. Pedig nagyon is egyszerűnek kellett volna lennie… Azt gondoltam boldog leszek, hogy végre vége…de nem így lett. Egész nap azon tűnődtem, hogy hogy felejthették el a barátnőim a szülinapomat. Bosszantott a dolog, aztán ahogy telt a nap, egyre letörtebb lettem. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Az utolsó óra után úgy döntöttem, hogy nem várom meg a buszt, inkább gyalogolok hazáig. Így legalább egyedül maradhattam a gondolataimmal. Feltettem a fülhallgatómat, s bekapcsoltam a zenét. Jó hangosan hallgattam, hogy – már ha lehetséges ilyesmi – kiűzzön minden mást a fejemből. Úgy fél óra gyaloglás után haza is értem. Kinyitottam a bejárati ajtót, ledobtam a táskámat a nappaliban és a szobám felé indultam. A zene még mindig szólt a fülesemből…Nem, ez rossz megfogalmazása a dolognak. Iszonyatos hangerőn bömbölt. Bementem a szobámba, ahol legnagyobb meglepetésemre ott tolongtak a barátaim egy hatalmas ’Happy birthday’ felirat alatt. Majdnem összeestem az ijedtségtől, mire odarohant hozzám Ivett és Kamilla, a két legjobb barátnőm.
- Vedd már ki azt a füledből!-ordította Iv’.
Ordítania kellett. Mikor kivettem a fülesem, akkor esett le, hogy miért is. A kedvenc számom szólt…vagyis dübörgött, hogy „L.A. L.A. baby”.
- Happy birthdaaaaaaaaaaaaaay!- kiabálták mindannyian.
- Jajj istenem…hát ezért?…ti mind…- csak ennyit tudtam kinyögni, mert már potyogtak is a könnyeim.
Ekkor megjelent az anyukám, és odahúzott a laptopomhoz, ahol a képernyőn megláttam az apukámat.
- Szia kicsim. Boldog szülinapot! Ne haragudj, hogy nem tudtam hazamenni.
- Semmi baj, így is tökéletes. – apu Angliában dolgozik, s csak ritkán tud hazajönni, így többnyire kettesben vagyunk anyukámmal.
- Az anyukáddal van egy meglepetésünk számodra…pontosabban kettő.
- Eszter…- kezdett bele izgatottan anyu, miközben egy borítékot szorongatott. – tudjuk, hogy gyerekkorod óta van egy álmod…és mi arra gondoltunk…Jajj, miért ilyen nehéz ez?
- Semmi baj anya…ne sírj…mondd csak! – próbáltam nyugtatni, közben meg majd megőrültem, hogy mit is akarhat mindebből kihozni.
- Szóval kicsim…ez tőlem, meg az apukádtól van… - nyújtotta oda a borítékot.
Egy darabig meredten néztem, sejtelmem sem volt róla, hogy vajon mi is lehet benne. Aztán vettem egy mély levegőt és kibontottam. Kivettem, ami benne volt. A következő pillanatban, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna: már nem hallottam a zenét, sem a barátaim hangját…csak bámultam azt a bizonyos papírt. Teljesen ledermedtem.
- Heeeey vegyél levegőt!
- Mindig rád kell szóljunk?! – csacsogott Iv’ és Kami.
- Eszter? Minden rendben? – hallottam anya hangját, ekkor felnéztem.
- Ez egy repjegy…Los Angelesbe…Ez egy repjegy L.A.-be????- ekkor már sikítottam és ugráltam a boldogságtól.
- Igen. Az. – mondta az apukám, fülig érő mosollyal az arcán.
Elmondhatatlanul boldog voltam, csak öleltem a csajokat, meg anyukámat.
- Ha végeztél a vizsgáiddal, indulhatsz is. – mondta anya.
Valami szomorúság-féle csillant meg a szemében, amit nem értettem, de annyira boldog voltam, hogy ezzel nem is akartam foglalkozni. Hiszen…végre valóra válik az, amiről eddig csak álmodoztam…L.A….világéletemben oda vágytam…és most mehetek…láthatom a napot lemenni a malibui tengerpartról…Hollywood…el sem hiszem…mindez csak rám vár…
- Csípjetek meeeeeg! Tuti, hogy csak álmodok! – kiabáltam.
- Nem álmodsz! – kacsintott rám a legjobb barátom, és belém csípett.
- Auuuu…ezt nem mondtam komolyan. – nyafogtam, s közben a karomat szorongattam, ami sajgott rendesen.
- Nos vigyázni kell, hogy mit kíván az ember a szülinapján, mert még a végén valóra válik, nemde? – mosolygott egy hatalmasat, majd megölelt és odament a többiekhez.
Újra és újra megnéztem a jegyet, mert nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Ekkor észrevettem valamit…és tanácstalanul néztem anyukámra, aki mintha tudta volna mire gondolok.
- Anya…de…ez a jegy csak oda szól…hogy?...hogy fogok visszajönni?
- Igen. Csak odafele szól. Eszter! Légy szíves ülj le. Szeretnénk valamit elmondani neked apukáddal.
Nem értettem az egészből semmit. Ekkor apa hangját hallottam:
- Kicsim! Kaptam egy állásajánlatot. A vállalatunk terjeszkedik, és azt akarják, hogy én legyek a los angelesi kirendeltség vezetője. Tudod mekkora előrelépés ez nekem? Anya és te pedig odaköltöznétek, s újra együtt lehetnénk mi hárman. Már ki is béreltem egy házat a tengerparton. Ott is van főiskola…
- Na nem… én nem megyek veletek sehova…nekem itt vannak a barátaim, a főiskola…mindenem itt van!- fakadtam ki.
- Eszter…- szólalt meg anya. – ott is van főiskola, ott is lehetnek barátaid.
- Felejtsétek el! – jelentettem ki kategorikusan.
- Egyezséget ajánlok! – szólalt meg apu, olyan komolyan, mint ahogy azelőtt még sohasem hallottam.
- Hallgatlak. – mondtam duzzogva.
- Felhasználod a repjegyet, elutazol L.A.-be. Megnézed a házat, ott töltesz 1 hónapot. Anyukád és én csak augusztusban megyünk utánad. Kapsz egy bankkártyát, így mindent, amire szükséged van megvehetsz, és ott lesz az asszisztensem is, ha bármi problémád lenne. Amennyiben haza szeretnél jönni az 1 hónap elteltével, nem foglak megakadályozni benne. Már megbeszéltem Kami szüleivel, hogy náluk lakhatsz, ha így döntenél.
- Hát ha üzletről van szó…te tényleg nem viccelsz…- mondtam neki, már mosolyogva. – Ebben az esetben megyek.
A következő pillanatban anyukám karjaiban találtam magam, aki csak ölelt és ölelt és közben azt suttogta:
- Köszönöm…köszönöm, hogy megpróbálod…
|
[45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
