17. rész
… másnap…
(Eszter)
Telefoncsörgésre ébredtem. Csukott szemmel keresgéltem a mobilom.
- Halló… - szóltam bele álmos hangon.
- Heeey! – szólalt meg egy kedves hang – Akkor nem felejtetted el a ma estét ugye?
- Neeem Joe… Nem felejtettem el… Mennyi az idő? – képtelen voltam észhez térni.
- Fél 11. Csak nem keltettelek fel? – hallatszott a hangján, hogy jót mulat rajtam.
- Tudtam volna még aludni... – mondtam egy kis szemrehányással a hangomban.
Nevetett.
- Akkor egy kávé igazán rádférne… Találkozunk?
- Inkább visszaalszok… - dacoskodtam.
- Erre a válaszra számítottam – kuncogott – Szóóóval, nem találkozunk?
- Nem – makacskodtam tovább.
- Ez esetben muszáj lesz letennem a telefont.
„Letette… Tényleg letette?! Tényleg letette…” – próbáltam feldolgozni az információt, ami az álmosság miatt elég lassan ment – „Akkor most szépen visszaalszok. Ki sem kelek az esti koncertig az ágyból.” – elmosolyodtam, s magamra húztam a takarót. Ekkor kinyílt az ajtó. Annyira megijedtem, hogy majdnem lefordultam az ágyról.
- Tudod, hogy mennyire kiszámítható vagy? – vigyorgott Joe, kezében egy kávéval.
- Te nem vagy normális! – kiabáltam rá, majd az egyik párnát nekidobtam. – Mit keresel itt?
Nevetett.
- Hoztam neked kávét. Sejtettem, hogy úgysem tudlak majd kimozdítani az ágyadból, így rögtön idejöttem… - rámnyújtotta a nyelvét.
- Ravasz vagy Joe Jonas… De el fogom venni a kulcsodat! – mondtam lassan és tagoltan.
- Ugyan… nem veszlek komolyan! – húzta fel az orrát.
- Pedig igazán komolyan vehetnél! – keresztbefontam a karjaimat, majd elfordultam. Meg sem mozdult, majd mikor felé sandítottam láttam, hogy letörölhetetlen vigyor ült ki az arcára.
Itt már én sem bírtam tovább, és elnevettem magam.
- Na ideadod azt a kávét vagy tartogatod még a kezedben?
- Tessék csak… vedd el…
Nagy nehezen kimásztam az ágyból. Odaértem hozzá, mire felemelte a kezét, amiben a kávé volt. Így persze nem értem el. Beálltam vele szembe, s mélyen a szemébe néztem.
- Kérem…
- Vedd el kislány…
Hiába ugráltam, sehogy sem értem el a kávét.
- Naaa… lécci… Joe… ne csináld már ezt… - néztem rá ártatlanul.
- Miről beszélsz? – nézett értetlenül.
Összeszűkültek a szemeim.
- Tudod, hogy miről beszélek.
- Sajnos fogalmam sincsen. – egy pillanatra sem kapta el a tekintetét.
- Akkor muszáj leszek felvilágosítani téged…
Hirtelen felkaptam az ágyról egy párnát, s jól oldalba vágtam vele. Erre leeresztette a kezét.
- Köszönöm szépen. – elégedetten mosolyogtam.
- Hmmm… ügyes… - nevetett – Szóval…
- Szóval?
- Mi lesz az estével?
- Már értem. Erre ment ki a ma reggeli látogatásod?
Széttárta a kezeit.
- Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem futamodsz meg… - rám nyújtotta a nyelvét.
- Miért tenném? – húztam fel a szemöldököm.
Válasz helyett csak nevetett.
- 7-re érted jövök.
- Nem. – mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Hogy? De azt mondtad, hogy jössz… - bizonytalanodott el.
- És azt is mondtam, hogy Nick nem tudhat róla. Egyedül megyek.
- De ott leszel? – kérdezte már kifele menet.
- Persze, persze, csak menj már… - mondtam szórakozottan.
… késő délután …
Készülődni kezdtem. Lezuhanyoztam. Azután csak álltam a szekrény előtt. Fogalmam sem volt, hogy mit is vegyek fel. Nyugtalan voltam. Legutóbb mikor ugyanitt álltam döntésképtelenül…
- Na nem! Nem hagyom, hogy Nick elrontsa a kedvem! – kiabáltam. Megrettentem a saját hangomtól… mintha nem is a sajátom lett volna… annyi elszántság és erő volt benne… Felvettem egy szűk farmert, kerestem egy hozzáillő övet, egy pánt nélküli felsőt. „Csak semmi feltűnés” mondogattam magamban. Nem szerettem volna, ha a másnapi sajtó az én képeimmel van tele. Megkerestem a napszemüvegem. Felpróbáltam: „remek, kitakarja az arcom nagy részét” – nyugtáztam.
A koncert 8-kor kezdődött. Jobbnak láttam, ha késve érek oda, reméltem így elkerülhetem a tömeget és az újságírókat is. A jegyemet Joe még délelőtt ideadta. Várnom sem kellett. Mikor odaértem a biztonsági őr barátságosan rám mosolygott.
„Gyorsan bejutottam és még a paparazzikat is elkerültem. Eddig jó vagyok.” Mire a koncertterem bejáratához értem, egészen megnyugodtam. Levettem a napszemüvegem. A jegyem a vip szektorba szólt, de már messziről kiszúrtam Molly-t, így inkább megálltam oldalt, ahonnan mindent láttam. Észrevettem, hogy Joe egyfolytában a színpad előtti részt lesi. „Nem hitte, hogy tényleg eljövök” – gondoltam, és elmosolyodtam.
Remek helyen álltam: mindent láttam, Nick pedig a lehető legtávolabb volt tőlem. Egészen felengedtem, mikor…
- A vip szektor nem itt van – egy kezet éreztem a vállamon.
Megfordultam.
- Kössz Rob… tudom – mosolyogtam barátságosan.
- Akkor miért ácsorogsz itt? – csodálkozott.
- Itt… Itt jobb… csak szeretném jól érezni magam, mint mindenki más… - futó pillantást vetettem Nickre.
Rob megértően bólintott.
- Azért nekem volna mégis egy ötletem… Gyere… - elkapta a kezem és a színpad széléhez vitt, ahová nem mehettek be rajongók, nem voltak családtagok, ellenben mindent remekül lehetett látni és hallani is.
- Várj, várj! Ugye a srácok nem itt fognak lejönni átöltözni? – aggodalmaskodtam.
- Ők nem erre jönnek. Ez a rész a technikusoknak van szabadon hagyva. Most viszont mennem kell… Még jövök… - kacsintott rám.
- Rob! Légy szíves… Nicknek ne szólj, h…
- Nem is láttalak…
- Kössz… - mosolyogtam.
Körbenéztem. Tökéletes rálátásom volt a színpadra… ennek azonban megvolt a hátránya, hiszen a srácok is beláthatták a helyet, ahol álltam, csak oldalra kellett nézniük. „Sebaj”- gondoltam. Legalább itt nyugodtan élvezhetem a koncertet. Figyeltem Nick-et. Önfeledt volt, mint mindig, amikor a színpadon állt. A pörgősebb számok után belekezdtek a ’When you look me in the eyes’-ba. Vic jutott eszembe. „Ez az egyik kedvence…” - nem gondolkodtam, csak elővettem a mobilom, és tárcsáztam. Felvette.
- Hallgasd! – kiabáltam.
Csak egy hatalmas sikítást hallottam a vonal másik végéről… Szinte láttam az izgalomtól kipirult arcát, amint majd összeesik örömében, s közben nyeli a könnyeit. Mikor vége lett a számnak kihasználtam a pillanatnyi „csendet”:
- Hiányzol… Majd hívlak!
- Imádlaaaaak! – kiabálta magán kívül.
Letettem. Vágyakozva gondoltam a barátnőmre, aki több ezer km-re van tőlem… hogy mennyire boldog lenne most ha itt lehetne velem… És mennyivel boldogabb lennék én is…
Közben felcsendültek a ’Please be mine’ első akkordjai, s ez visszarázott a valóságba.
- Szóljon ez a dal… - hallottam Nick hangját. Meg sem vártam a végét, mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy mi lesz az. Éreztem, hogy végigszalad egy könnycsepp az arcomon. Felpattantam, s meg sem álltam volna a kijáratig, ha nem jön velem szembe Big Rob.
- Heey kislány… mi a…? – a színpadra felé nézett – Áhh… már értem.
- Kérlek… hadd menjek el… - mondtam elcsukló hangon.
- Na nem! Nem mész sehova. Inkább gyere vissza velem. Próbáljunk meg szórakozni.
- De én… Nick… nem megy ez nekem… - sütöttem le a szemem.
- Akkor mondok jobbat: szerinted Joe-nak hogy esne, ha te most szépen felszívódnál? Legalább rá gondolj… és hogy itt mennyien szeretünk téged… Nick, meg Molly pedig… Ne is törődj velük… Észhez fog térni a fiatalúr… Higgy nekem.
Közben a kedvenc részemet énekelték.
- Várj! Még ezt hallgassuk meg itt, jó?
Bólintott.
„I can't stop the rain from falling
Can't stop my heart from calling you
It's calling you
I can't stop the rain from falling
Can't stop my heart from calling you
It's calling you
I can't stop the rain from falling
Can't stop my heart from calling you
It's calling you”
Nick és Joe a színpad szélén állva énekeltek. Joe még mindig a tömeget vislatta a szemével. Mókásan nézett ki, ahogyan ide-oda cikázott a tekintete. Persze ebből a rajongók semmit sem vettek észre. Csak néztem őt… annyira más, mint Nick. Olyan kedves, türelmes, és mindig ott van, amikor szükség van rá… Mintha megérezte volna, hogy nézem. Elkapta a tekintetem, és mosolyra húzta a száját. Mintha elszállt volna a nyugtalansága is. Alig láthatóan, nehogy Nick észrevegye: odabiccentett.
- Mostmár mehetünk Rob.
- Mostmár, mi? – a szemei sunyin csillogtak. Látszott rajta, hogy mindent tud arról, hogy Joe hol is töltötte az ideje nagy részét, mióta Nick nincs velem.
Végül a 'Turn right'-tal zárták az estét:
„So turn right into my arms
Turn right, you won't be alone
You might fall off this track sometimes
Hope to see you at the finish line…”
Joe rámnézett, miközben az utolsó sort énekelte. Tudtam, hogy azt szeretné, várjam meg koncert után.
- Rob! Kifelé menet nem erre jönnek a srácok ugye?
- Nem, a színpad másik oldalán.
Elégedetten bólintottam. Eközben a fiúk lementek a színpadról.
(Az öltözőben: Nick, Joe, Kevin)
Fáradtan rogytak le a kanapéra.
- Na? Elmegyünk valahova enni? – kérdezte Kev.
- Én benne vagyok. Joe? – nézett testvérére Nick.
- Aham, okés… - mondta tele szájjal.
- Hogy vagy képes ilyenkor almát enni? – csodálkozott Kevin – Inkább menj zuhanyozni! Így sosem indulunk el időben.
- Jó jó… Csak még van egy kis dolgom. – ezzel Joe felpattant, s kiment.
Esztert kereste. Csak remélni tudta, hogy valóban ott lesz a lány. Odaért a színpad mellé, meglátta Esztert. A szíve vadul kalapált.
- Milyen volt a buli? – vigyorgott, és beleharapott az almájába.
- Remek voltál… mint mindig – nyújtotta rá a nyelvét a lány. – Mert a kérdés erre vonatkozott ugye? Mr Tökély…
Joe elnevette magát. Felkapta Esztert és megölelte. Csak nevettek… és ölelték egymást… nem gondoltak a külvilágra… az újságírókra… egyszerűen jól érezték magukat… habár maguk sem tudták, hogy mi is zajlik éppen kettejük között…
(eközben az öltözőben)
- Nem hiszem el, hogy mindig Joe-ra kell várnunk… - bosszankodott Nick – Elmegyek. Megkeresem.
- Aztán nehogy eltűnj te is! – kiabált utána Kev.
Nick a folyosón bóklászott. Mikor kilépett a színpadhoz, meghallotta az ismerős nevetést. Összeszorult a gyomra. „Eszter? Itt?” – egészen felvillanyozódott ettől, s elindult a hang irányába. Senkinek sem vallotta be, de nagyon hiányzott neki a lány. Meglátta Esztert és Joe-t. Földbegyökerezett a lába. Észre sem vette, hogy valaki közelít a háta mögül.
- Nick! Mit ácsorogsz itt mikor rég… - és ekkor Kev is meglátta, hogy mit néz Nick.
A hangra odafordult Eszter és Joe is. Egy pillanatig farkasszemet néztek Nickkel. Majd Nick odébb taszította Kevint, s elrohant…
|