[45-26] [25-6] [5-1]
- Nickyyyyy… - csak ennyit lehetett hallani és Molly máris a fiún csüngött.
Eszter csak állt az ajtóban és tehetetlenül nézte, amint szerelmét egy másik lány öleli. Majd összeszedte minden erejét, hogy képes legyen nyugalmat erőltetni a hangjára.
- Nick…? – nézett rá várakozón.
A fiú próbált kiszabadulni Molly öleléséből, azonban kevés sikerrel járt. Eszter látszólag higgadtan tűrte, de legbelül dühöngött. Karjait összefonta maga előtt, szemöldökét felhúzta, így meredt a párosra. Végül a mellette álló Joe-hoz fordult:
- Szóval… Elmondanád, hogy ki ez a lány?
- Hát Ő… Ő… Nick gyerekkori… - nem igazán tudta, hogy mit is mondjon.
- Szerelme... – fejezte be mosolyogva a mondatot helyette a lány.
(http://storybymmiller.blogspot.com/)
Remélem nem gond hogy bemásoltam... |
nagyon tetszik
ki az a Molly??
várom a kövit |
Oh my got!Ki az a Molly?Nagyon szuper a rász és nagyon romantikus!Nagyon szeretem!Mikor lesz kövi rész?Léccike hamar!! |
Eszter és Nick az ajtóban toporogtak. A lány hatalmasat sóhajtott.
- Mehetünk? – kérdezte Nick kedvesen.
Eszter nem felelt csak bólintott. Idegesen szorongatta Nick kezét. Beléptek, s a nappaliban Joe-t találták.
- Sziasztok! – odament Eszterhez és megölelte – Felkészültél? – vigyorgott rá.
- Nem igazán… - mondta halkan a lány.
- Gyertek beljebb, ne ácsorogjatok ott! – hallatszott a konyha felől Denise hangja.
Esztert úgy húzta maga után Nick. Szinte reszketett az idegességtől.
- Anya, Apa: bemutatom Esztert! – Nick arca ragyogott a büszkeségtől.
Eszter villámgyorsan összeszedte magát, s zavarát kedves mosoly váltotta fel.
- Jó estét Mr és Mrs Jonas!
- Ugyan… Kevin & Denise… Kérlek… - ölelte meg Denise.
- Nekem volna egy kis dolgom. Magatokra hagyhatlak titeket egy kicsit? – fordult Nick Eszterhez.
- Menj csak…! - simogatta meg az arcát – Segítsek valamit? – nézett Denisre.
- Milyen kedves… Megterítenél? Abban a szekrényben találsz tányérokat! – mutatott a konyha másik felében álló szekrényre – Csak öten leszünk!
Eközben Nick a nappaliban pusmogott Joe-val. Kb. 20 perc telhetett el, mikor Joe berohant a konyhába és elkapta Eszter kezét.
- Beszélnem kell veled! – mondta komolyan.
- Joe! Baj van? Megrémítesz!
- Ne itt… - titokzatoskodott – Csak gyere!
Végül a hátsó teraszon állt meg. Úgy intézte a dolgot, hogy Eszter háttal legyen a kertnek.
- Na? Mit szeretnél mondani? – meredt rá Eszter.
- Csak annyit… - húzta széles mosolyra a száját – hogy fordulj meg!
- Joe! Ez igazán rossz vicc…
Joe azonban nem várta meg, hogy befejezze a lány a mondatot, hanem a vállánál fogva a kert felé fordította.
- Istenem… - Eszter nem találta a hangját.
Joe rákacsintott, majd bement a házba. A kert tele volt gyertyákkal, a medence felett lampionok lógtak. A kerti lugashoz vezető kis ösvényt fáklyák szegélyezték. Hihetetlenül festett mindez az éjszakai égbolt alatt. Mintha a csillagok csak értük ragyogtak volna olyan fényesen. Eszter lassan lépkedett, követte a fáklyák fényét. Lágy szellő futott végig a kerten... Eljátszadozott a hajfürtjeivel… A lány beleborzongott… Majd az éjszaka csendjét zongoraszó törte meg… Valahonnan a kert végéből jött. Eszter egyre izgatottabban kereste a hang forrását. Mikor megpillantotta, elállt a lélegzete: a zongora körül mindenhol virágszirom volt szétszórva… Nick csak őt nézte és énekelt:
It's hard to believe,
Where we are now.
Your hand in mine, babe,
Feels right somehow.
But now it's okay,
So don't make a sound.
Cause it's almost perfect,
So, baby, Don't you look down.
We've had our past, leave that behind.
Cause none of it lasts,
All that we have is tonight.
Cause you're not the only one,
Who's ever felt this way.
Don't let the world cave in,
Just tell me that you'll stay.
Now that the pain is done,
No need to be afraid.
We don't have time to waste,
Just tell me that you'll stay.
Beautiful, one of a kind.
You're something special babe,
And you don't even realize
That you're my hearts desire.
All I want and more.
I know you're scared,
But I promise, babe,
I'm not who I was before.
Cause you're not the only one,
Who's ever felt this way.
Don't let the world cave in,
Just tell me that you'll stay.
Now that the pain is done,
No need to be afraid.
We don't have time to waste,
Just tell me that you'll stay.
Cause you're not the only one,
Who's ever felt this way.
Don't let the world cave in,
Just tell me that you'll stay.
Now that the pain is done,
no need to be afraid.
We don't have time to waste,
Just tell me that you'll stay.
Tell me, tell me you'll stay.
No, tell me.
Tell me that you'll stay.
Eszter csak állt és potyogtak a könnyei. Nick odament hozzá és forró csókot lehelt ajkára.
- Tudod milyen nap van ma? – nézett Eszterre mosolyogva, közben óvatosan törölgette az arcáról a könnyeket.
- Ma van 3 hete, hogy először találkoztunk a parton – folytatta – Ezt a dalt… néhány napja írtam… Közben csak Rád gondoltam… - megremegett a hangja – Tudom, hogy félsz ettől az egésztől, ami velünk történik… Tudom, hogy nem könnyű hozzászoknod, hogy minden lépésünket újságírók figyelik… De… - egy karláncot vett elő, amin egy medál függött: egy N & egy E egymásba fonódva. Óvatosan Eszter csuklójára csatolta – szeretném ha tudnád: ezentúl az én családom, a Te családod is… és ezt a lehető legkomolyabban gondolom… Szeretlek Eszter Miller… és remélem egy nap majd… a mi életünk is összefonódik, akárcsak a két betű a medálon…
Eszter alig tudott megszólalni:
- Nicolas Jonas… Én is szeretlek… Teljes szívemből… Ahogy soha, senkit azelőtt… Ígérem, hogy melletted leszek… amíg csak boldoggá tudlak tenni…
Eszter & Nick hosszú forró csókban forrt eggyé. Talán el sem engedték volna egymást, ha nem jelenik meg a könnyes szemű Denise, nyomában férjével és fiával.
- Ne haragudjatok, de olyan kíváncsiak voltunk… - szabadkozott.
- Isten hozott a családunkban – mondta meghatottan id. Kevin és megölelte a két fiatalt. Majd a példáját követve Denise és Joe is csatlakozott hozzájuk. Igazán felemelő pillanat volt.
- És most… - szólalt meg Denise, miközben a könnyeit törölgette – mit szólnátok hozzá, ha ennénk valamit?
- Mehetünk! – mondták szinte egyszerre.
Eszter és Nick csak egymással voltak elfoglalva. Olyan boldogok voltak, hogy madarat lehetett volna fogatni velük. Denise és Joe épp az ételeket szervírozták, mikor megszólalt a csengő. Id. Kevin nyitotta ajtót. Hangja meglepődéstől csengett:
- Molly?
- Á Kevin… Örülök, hogy látlak… Az én Nickem merre van? – közben már be is ment a nappaliba.
Id. Kevin segítségkérőn nézett feleségére, de a döbbenettől ő sem tudott semmit sem tenni. Arra sem volt idejük, hogy figyelmeztessék az éppen belépő Nicket.
Nagyon ügyes vagy,csak így tovább:D.Kövi részt hamar! |
|
Nagyon szuper!Lécci hamar a kövi részt! |
IMÁDOMM :D HAMAR A KÖVITT (Y) (Y) (Y) (L) (L) (L) |
11. rész
( Eszter )
Reggel arra ébredtem, hogy szól a csengő. Felvettem a köntösömet, s leszaladtam ajtót nyitni.
- Jó reggelt! – mosolygott rám Nick.
- Heeey… - mondtam halkan és hozzábújtam. – Nem úgy volt, hogy ma nem találkozunk?
- Átszerveztem a napomat, így tied a délelőttöm… és ami azt illeti az estém is. – rám kacsintott – Egyébként hoztam neked reggelit! – mondta miközben a konyha felé tartott.
- Édes vagy! – lefeküdtem a kanapéra, mert majd leragadt a szemem a fáradtságtól.
- Valami baj van? Miért vagy ilyen kimerült? – aggodalmaskodott.
- Nincsen semmi baj – mosolyogtam bágyadtan – csak az időeltolódás… még nem szoktam hozzá… - elhallgattam.
Mélyen a szemembe nézett.
- Tényleg csak erről van szó?
- Ami azt illeti, van itt még valami… Megkaptam az értesítőt az itteni főiskolától, hogy elfogadják a jelentkezésemet… de – gondterhelten sóhajtottam – írnom kell egy angol tesztet, aminek legalább 90%-osnak kell lennie.
- Ez azt jelenti, hogy… itt maradsz… velem? – kérdezte ujjongva.
- Azt… Feltéve, ha sikerül a teszt… - elszomorodva a padlót néztem.
A következő pillanatban Nick felkapott és körbepördült velem a nappali közepén. Majd kibújt a bőréből örömében. Csak ölelt és csókolt megállás nélkül.
- El sem hiszem… - mondta fülig érő mosollyal az arcán.
Újra a padlóra meredtem. Képtelen voltam vele együtt örülni. Mintha kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben.
- Eszter! – közben az arcomat simogatta – Ne izgulj már! Jól beszélsz angolul, menni fog! – biztatott.
- De nem elég jól Nick! Ez nem laza csevegés lesz a barátokkal! – a hangom élesen csattant. Dühös voltam. Magamra… Rá… Mindenkire… Iszonyatosan tehetetlennek éreztem magam… és féltem ettől az egésztől, ami rám vár.
- Majd segítek! – szorosan átölelt, közben a hátamat simogatta. – Együtt mindent megoldunk, rendben?
Zaklatott voltam. Nem szóltam egy szót sem, csak bólintottam.
- Most pedig… - húzta hatalmas mosolyra a száját, s a karjaiba kapott. Így vitt fel a lépcsőn egészen az ágyamig. Óvatosan letett, majd betakargatott. – Pihend ki magad kérlek… A szüleim várnak minket vacsorára és nem szeretném, ha a fáradtság miatt rosszul éreznéd majd magad.
- Vacsorára? Te jó ég Nick… - a mondatot már nem tudtam befejezni. Erőt vett rajtam a kimerültség… és elnyomott az álom.
( Nick )
- Itt maradok, amíg fel nem ébredsz! – suttogtam, majd lágy csókot leheltem a homlokára. Egy darabig néztem, ahogy alszik, majd elővettem Eszter gitárját. Csak figyeltem őt… Olyan volt, mint egy igazi angyal… Halkan énekeltem.
„ When you will, when you won’t… I do…”
Álmában mosolygott. Letettem a gitárt és odabújtam mellé. Azon gondolkodtam, hogy milyen ironikus is az élet: mennyire kerestem őt… Pedig mindvégig itt volt… a saját szobámban…
( Eszter )
Éreztem, hogy nagyon melegem van. Kinyitottam a szemem, s Nick ott aludt mellettem. Szorosan ölelt, még álmában is. Még csak délután 4 óra volt. Úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok, utána felébresztem őt is.
Bementem a fürdőbe, ledobtam a ruháimat és megnyitottam a zuhanyt. Valahol azt reméltem, hogy a víz lemossa az idegességemet is, az este miatt. Úgy 20 perc elteltével elzártam a vizet. Magam köré tekertem egy törölközőt. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül.
- Szia – bújt hozzám Nick hátulról.
- Te mióta állsz itt? – nevettem.
- Nem elég rég… - adott egy puszit a vállamra. Kirázott a hideg. Lágyan végigsimította a nyakamat. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Éreztem, hogy már nem sokáig bírom kordában tartani a vágyaimat. Megfordultam és megcsókoltam… Olyan hevesen, mint soha senkit azelőtt… Óvatosan, ám annál határozottabban a falhoz szorított. Testünk egymásnak feszült. Tudtam, hogy az ő önuralma is a végét járja. Egyáltalán nem gondolkodtam. Kigomboltam az ingét s ledobtam a földre. Végigsimítottam a mellkasát… ám ekkor a kezembe akadt a nyaklánca.
- Ezzel mi legyen? – a tisztasággyűrűt néztem.
- …Én… Ugye tudod, hogy ez nekem fontos? – lesütötte a szemét.
- Nicolas Jerry Jonas, kérlek nézz rám! – kedvesen mosolyogtam – Te vagy a legjobb dolog az életemben… Melletted leszek, bárhogy alakuljanak is a dolgok! Téged akarlak… ez a gyűrű… nos, ez is te vagy… Tiszteletben tartom a döntésed és nem nehezítem meg a dolgod… egyelőre… - nevettem el magam.
- Ezt megköszönöm… egyelőre… - nyújtotta rám a nyelvét – De most már igyekeznünk kellene… Anya rosszul tűri a késést – kacsintott rám.
- Á… szóval mégsem álmodtam azt a dolgot a vacsoráról… - viccelődtem.
- Nem bizony! Úgyhogy nyomás öltözni! – nevetett |
10. rész (Jonas-ház)
…1 héttel később…
Denise és id. Kevin a nappaliban ücsörgött a reggeli kávéja mellett, közben a héten megjelent újságokat lapozták át. A legtöbb bulvár magazin címlapján Eszter és Nick volt, amint a színpadon csókolóznak.
- És az utolsó… - rakott egy újabb lapot a stóc tetejére id. Kevin.
- Azt hiszem beszélnünk kellene Nickkel – mondta Denise.
Id. Kevin egyetértően bólintott.
- Megyek felébresztem – így Denise.
Az emeleten csak Joe és Nick voltak, mert Frankie Kevinéknél töltött pár napot.
- Nick… Kicsim… Kelj fel… Beszélnünk kell veled! – ébresztgette kedvesen.
- Mennyi az idő? – nyöszörgött a fiú, de a szemét sem nyitotta ki.
- 7:30. Öltözz fel, aztán gyere le a nappaliba, kérlek!
- Mindjárt… - fordult át a másik oldalára.
Denise elhúzta a függönyt, hogy világosabb legyen a szobában, aztán kiment. Nick kivánszorgott a fürdőszobába, megmosakodott, magára kapott egy pólót és egy farmert, végül lement a nappaliba.
- Fiam… leülnél egy kicsit?! – id. Kevin hangja komolyan csengett.
- Valami baj van? – Nick csodálkozva nézett a szüleire.
- Kicsim… - ült mellé Denise – Megmagyaráznád, hogy mi folyik itt? Mit jelentsenek ezek a szalagcímek?
Nick maga elé vette az újságokat, s átfutotta a cikkeket.
- „A szerencsés rajongó Nick Jonas karjaiban landolt…” / „ Mindent elsöprő szerelem vagy egyestés románc?” / „Rajongó vagy barátnő?” / „Ki a titokzatos lány?” – olvasta hangosan. – Na ebből elég! Ez mind szemét! – megfogta az újságokat és kidobta azokat.
- Akkor esetleg elmondhatnád az igazat, ha már a címlapokról kell megtudnunk, hogy barátnőd van… - ráncolta a homlokát id. Kevin.
- Mert a barátnőd, ugye?! – kérdezte félve Denise.
Nick elmosolyodott.
- Természetesen az. Tudjátok nem akartam beszélni róla addig, amíg nem nem vagyok teljesen biztos az érzéseimben… de ott a színpadon… - hatalmasat sóhajtott - Ne haragudjatok, nem akartam, hogy máshonnan tudjátok meg… - lesütötte a szemét.
- Kiengesztelhetsz… - mosolygott sokatmondóan Denise.
- Amennyiben? – nézett rá csillogó szemekkel Nick.
- Szeretném, ha áthívnád ma vacsorára! – vette át a szót id. Kevin.
- Kit hív át Nick vacsorára? – kérdezte Joe egy hatalmas ásítás közepette.
- A barátnőjét – közben Denise fia reakcióját figyelte.
Joe arca felderült.
-Á… a kedvenc cserfes csajszim itt vacsorázik… - nevetett - Jó móka lesz!
Szülei tágra nyílt szemeket meresztettek rá.
- Te tudtál róla? – kérdezték szinte egyszerre.
- Persze… Sőt Kev is… ha már itt tartunk… - közben a hűtőben kotorászott.
- Joseph! – csendült erőteljesen Denise hangja.
- Igen anya? – fordult meg lassan.
- Mióta tudod?
- Kezdettől fogva… - bájosan pislogott anyjára.
- Anya figyelj… - szólt közbe Nick - Én kértem őket, hogy ne mondjanak semmit nektek.
- Szépen összetartotok ti hárman, szó se róla… - nézett végig rajtuk.
- Denise… hát nem erre neveltük őket? – próbálta megenyhíteni id. Kevin.
- Igazad van… - ölelte meg férjét, majd hirtelen Nickhez fordult. – 7-kor vacsora, ne késsetek! |
Nagyon jó a történet!ÚJ RÉSZT HAMAR!:D |
Uhhh...nagyon király............Szuper...........nagyon tetszik...........csak így tovább! |
Egész nap tiszta ideg voltam az esti koncert miatt. Csak mászkáltam fel-alá a házban, képtelen voltam koncentrálni bármire is. Az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha nem leszek szimpatikus a testvéreinek vagy Daniellenek. Legalább hatszor átöltöztem, mire meg tudtam állapodni egy sötétkék, pánt nélküli, térdig érő farmer ruhánál. Csak remélni tudtam, hogy Nicknek tetszeni fog. „ Végülis hamarosan eldől… mindjárt 6 óra…” – gondoltam. Néhány perccel később megszólalt a csengő. A torkomban dobogott a szívem, miközben az ajtót nyitottam.
- Szia Eszter! – meg sem várta, hogy reagáljak, máris a karjaiban tartott. – Mesésen nézel ki! – megfogta a kezem és hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehessen.
- Nick… én félek… - mondtam halkan.
- Heey… Mi a baj? – közben az arcomat simogatta.
- Mi lesz ha… nem tetszem majd a testvéreidnek vagy Daniellenek? Mi lesz ha… azt gondolják majd, hogy nem vagyok elég jó neked?
Egy darabig csak mosolygott és az arcomat leste.
- Először is – a hangja magabiztosan csengett – Joe már most kedvel. Danielle & Kev pedig nagyon aranyosak, s biztos vagyok benne, hogy hamar megszeretnek majd.
Ekkor elhallgatott. Már kezdtem megijedni, hogy jogosak az aggályaim vele kapcsolatban.
- Ami pedig engem illet… - magához húzott és megcsókolt – Te vagy a legcsodásabb lány, akivel valaha találkoztam… Nagyon fontos vagy nekem Eszter… Te vagy az, akire mindig is vártam… Csak veled együtt van értelme mindennek… Akármit mondjanak is az emberek… Veled leszek… Ezt sose felejtsd el, rendben? – szorosan átölelt. – Felkészültél? – suttogta.
- Van még valami, a családodon kívül? – kérdeztem riadtan.
- Csak az újságírók… - mosolygott.
- Újságírók? – erről a részéről a dolognak teljesen megfelejtkeztem.
- Csak fogd a kezem… gyere mellettem… Nem kell senkinek sem válaszolnod… Mutasd meg nekik a gyönyörű mosolyodat… A többit Big Rob elintézi. Ne aggódj! Végig ott leszek veled! Belerázódsz, hidd el! – rámkacsintott. – Szóval Ms Miller… a kocsija előállt… indulhatunk? – viccelődött.
Belekaroltam.
-Természetesen Mr Jonas. – nevettem.
A parton jókora tömeg várakozott. Amint kiszálltunk az autóból, minden szempár ránk szegeződött. Éreztem, hogy lesápadok, amikor Nick odalépett mellém, s megfogta a kezem.
- Minden rendben lesz… - ahogy a szemébe néztem elszállt a félelmem. Megszorítottam a kezét és büszkén lépkedtem mellette.
A színpad közelében, egy elkerített részen hatalmas sátort állítottak fel, kizárólag a srácoknak. Mielőtt bementünk volna Nick megállt. A nyakamba akasztott egy belépőt.
- Még valami… egy VIP kártya annak, aki nekem a legfontosabb. – gyengéden megcsókolt. – Készen állsz? – hatalmas mosoly terült el az arcán.
- Nem igazán…
Danielle, Kevin & Joe már ott voltak. Mikor beléptünk egy pillanatra elhallgattak, aztán odasiettek hozzánk. A csendet Danielle törte meg.
- Végre megismerhetlek… Sokat hallottam már rólad! – kedvesen megölelt. Hatalmas kő esett le a szívemről. – Nagyon csinos vagy ma este! – rámkacsintott, majd odament a férjéhez.
- Zavarba hozol… - pirultam.
- Á… Itt a makacs lány a soundcheck - partyról… - a hang a sátor hátsó részéből jött. Hamarosan a gazdáját is megláttam, amint elindult felém.
- Á… Itt van Joe a színpadról… - elnevettem magam.
- Jó, hogy újra látlak! – közben megölelt.
Kevin elengedte Danielle kezét, s ő is odajött.
- Üdv a családban! Vigyázz az öcsémre! – mondta halkan.
- Úgy lesz… - suttogtam, hogy a többiek ne hallják.
- Színpadra! Kezdünk! – mondta ellentmondást nem tűrően a Nagy Ember.
Odabújtam Nickhez.
- Sok szerencsét! – kisimítottam egy göndör tincset a szeméből.
- Még egy nemet nem fogadok el, remélem tudod… - sunyi mosoly jelent meg az arcán.
- Nem értelek…
- Mennem kell… - nevetett, csakhogy ne kelljen válaszolnia.
Ketten maradtunk Daniellelel. Leültem mellé a kanapéra.
- Mindig ilyen lököttek, ha együtt vannak?
- Többnyire. – mosolygott – Habár Nicket már régóta nem láttam ilyennek. Ugye tudod, hogy sokat jelentesz neki? – kérdezte komolyan.
- Akárcsak Ő nekem… - közben Nicket figyeltem a színpadon. Mikor visszanéztem Daniellere, sejtelmesen mosolygott.
- Ugye… nem készül Nick semmire…? – gyanakodtam.
- Én nem tudok róla… - újabb sokatmondó mosoly jelent meg az arcán.
- Srácok! Ezt a számot a Jonas L.A.-ből most játsszuk először közönség előtt. Nick! Mutasd meg nekik! – mondta Joe, s Kevinnel együtt lejöttek a színpadról.
Nick elkezdte játszani az I’m your biggest fan-t. Oda volt készítve vele szemben egy láda, akárcsak a klipben. Összeszorult a szívem, mikor arra gondoltam, hogy egy idegen lánynak fogja énekelni. Próbáltam úrrá lenni ezen a rossz érzésen, hiszen tudtam, hogy ez a dolga.
I never thought I would, did it
Never thought I could
I did it like that, did it like this
Did it like everybody knows
That we got something real, shorty
I know what I feel
So shout it like that
Shout it like this
Listen up, everybody knows
But you, here it goes
Cause I never really noticed
Took a while for me to see
Playing back the moments
Now I'm starting to believe
That you could be at the show and know everyone
But it's you who makes me sing
And I know where we are and I know who I am
Baby, I'm your biggest fan, oh
Every time you smile for me
Takes me a while to bring myself back
Cause you're all that
And I just had to let you know
I'm screaming out in the crowd for you
I can't be too loud but I don't care
I let 'em all stare
I just want everyone to know
The truth, it's only you
I never really noticed
Took a while for me to see
Playing back the moments
Now I'm starting to believe
Nick ekkor rámmosolygott és intett a fejével, hogy menjek fel hozzá a színpadra. Hátranéztem a többiekre, akik lélegzetvisszafojtva álltak ott.
- Ti mind benne voltatok…ugye?
- Mindent a családért! – vigyorgott Joe.
- Menj máááár! – tolt a színpad felé Danielle.
A rajongók hatalmas sikítással köszöntöttek, Nick pedig megkönnyebbülten mosolygott. Leültem a ládára. A dal alatt végig engem nézett, le sem vette rólam a szemét. Szinte tapintható volt a levegőben a kettőnk között lévő, izgalommal teli feszültség.
That you could be at the show and know everyone
But it's you who makes me sing
And I know where we are and I know who I am
Baby, I'm your biggest fan
You showed up and you looked so classy
Made me think twice 'bout the way I was acting
You were real from the start of it all
Like a dream came to life, now I'm left in all
Stars shine but your light is the brightest
Love flies but your love is the highest
You're so sweet that it drives me crazy
A summer lik |
Átöleltem és soha többé nem akartam elengedni.
- Nem akarlak még egyszer elveszíteni…
Ekkor megfordult, mélyen a szemembe nézett. Lágyan végigsimította az arcomat. Beleborzongtam az érintésébe. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem szétfeszíti a mellkasomat.
- Ígérd meg, hogy nem tűnsz el újra… - mondtam halkan, s gyengéd csókot leheltem a homlokára. Éreztem, hogy reszket.
- Melletted leszek… ígérem… - a szemei úgy ragyogtak, akárcsak az éj sötét egén a csillagok. Olyan tisztán és fényesen… A tekintete ugyanúgy fogva tartotta az enyémet, mint azon a napon, mikor először megláttam.
- Tudod… nem ismerek… vagyis eddig nem ismertem olyan lányt, aki egymás után Joe-t és engem is elutasított volna…
Erre elmosolyodott.
- Én meg tegnapelőttig nem ismertem egy Jonast sem, akit elutasíthattam volna… - nevetett, én pedig vele nevettem.
- Egyébként nem válaszoltál egy kérdésemre…
Kérdőn nézett rám.
- Amikor azt a videot néztem a koncertről a nappaliban…
- Szóval az érdekel, hogy szeretem-e a Little bit longer-t? – pajkosan rám nevetett, majd elindult a víz felé. Valamit írt a homokba. Megfogta a kezem, s odahúzott. ’IGEN’ – ez állt ott, majd a következő hullám elmosta.
- Nick… ez hihetetlen… - a távolba meredt. Ott álltunk, néztük a naplementét… a víz a lábunkat nyaldosta. Átöleltem. Attól féltem, hogy a következő pillanatban egyszercsak eltűnik a habok között, nekem pedig rá kell jönnöm, hogy csupán álom volt az egész…
- Gyönyörű, igaz? – suttogtam.
- … mint a mesében … - ahogy hozzámbújt hatalmasat dobbant a szívem. Még sohasem éreztem ehhez foghatót egy lány iránt sem. Nem ismertem… de valami legbelül azt súgta: Ő az, akire mindig is vártam.
Teljesen besötétedett mire elindultunk hazafele. Egy pillanatra sem engedtük el egymást.
- Holnap este mit csinálsz? – kérdeztem félve.
- Mit szeretnél csinálni? – biztatóan mosolygott.
- Lesz egy koncertünk holnap, itt a parton. Van kedved eljönni? Ott lesz Danielle is, nem leszel egyedül. Mit szólsz?
- Szívesen elkísérlek.
Szerintem nem is tudta, hogy milyen boldog voltam, mikor meghallottam ezt a két szót.
- 6-ra érted jövök… de van egy feltételem… pontosabban kettő… - próbáltam komoly arcot vágni.
- Milyen feltétel? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem ér eltűnni a koncert után… és természetesen én hozlak haza… - nem bírtam tovább, elnevettem magam.
- Tekintve, hogy itt nem érvényes a jogsim… azt hiszem nincs is más választásom. – rámkacsintott.
Közben odaértünk a kocsimhoz. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy magára hagyjam… de nem maradhattam tovább.
- Várj egy picit! Mindjárt jövök! – beszaladt a házba. Egy darab papírral a kezében tért vissza. – Ez még jól jöhet, ha esetleg újra szem elől tévesztenél… - mosolygott, s betette a cetlit, amin a telefonszáma volt, a zsebembe.
Búcsúzóul még megöleltem, aztán a fülébe súgtam:
- Már most hiányzol…
A következő pillanatban ajkunk összeforrt. Hirtelen nem létezett már sem tér, sem idő… Csak mi voltunk… semmi és senki más. Éreztem, ahogy egész testemet elönti a forróság. Egyre mohóbban kapkodtunk a másik ajka után. Nem tudtunk betelni egymással…
- Most jobb lesz, ha bemegyek… - húzódott el. – Különben képtelen leszek távol tartani magam tőled… Holnap találkozunk! – még utoljára rámmosolygott, azután becsukta maga mögött az ajtót.
|
„ Mennem kell…” Ennyit mondott csak. Felkapta a táskáját, s amikor feleszméltem már az autójában ült. Csak álltam ott és néztem ahogy elhajt… Most az én életemből sétált ki valaki… és nem tudtam semmit sem tenni ellene… Biztos voltam benne, hogy nem látom többet… kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés. „ Ez nem lehet… ez nem történhet meg…”- mondogattam magamban. Tűnődésemből a telefonom csörgése zökkentett ki.
- Ijedt volt a hangod, mikor letetted… Baj van? – aggodalmaskodott Vicky.
- Jajjj, ha tudnád, hogy én mennyire béna vagyok… - fakadtam ki.
- Mégis mi történt?
- Itt volt…érted? Itt… és hagytam elmenni… - mondtam könnyek közt.
- Eszter… kiről beszélsz?
- Nickről…
- Na várj… Nick mint… Nick Jonas? – kérdezte elképedve.
- …Ő… - mondtam lehangoltan.
- Atyaúristeeeeeeeeeeeeeeeeen – sikított egy hatalmasat. – Akkor megtalált…
- Hát… úgy is mondhatjuk… - nem igazán értettem, miről beszél, de nem firtattam a dolgot.
- És hogy történt? Tuti lehidaltál, mikor megtudtad… - lelkesedett.
- Mit szóltam… mihez? Vic! Betörőnek néztem! – mondtam indulatosan.
Ekkor kitört belőle a nevetés.
- Na ne szórakozz! Nick Jonas, mint betörő?!
- Most mondd meg mit csináljak…?! Elment… és tuti nem látom többet…
- Eszter… ha nem ismernélek… azt mondanám, hogy rendesen rá vagy kattanva… - kuncogott.
- Mégis, hogy zúghatnék bele valakibe, akit még csak nem is ismerek?! – kérdeztem felháborodottan. Valahol mélyen azonban éreztem, hogy a lényegre tapintott… csak talán még magamnak is féltem bevallani…
- Hűűű… húzd vissza a karmodat Eszti cica… - viccelődött.
- Ne dühíts! – ekkor már elnevettem magam.
- Hiányzol Csajszi… - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Te is nekem… Nélküled nem az igazi L.A….
- Óóóó… barátok? – kérdezte elérzékenyülve.
- Örökre…
Nagyon hiányoztak a barátaim, de tudtam, hogy az én életem most L.A.- ben van, és erre kell koncentrálnom. Így hozzáfogtam a bőröndjeim kipakolásához, ami a tegnapi koncert, és Nick ma reggeli „látogatása” miatt elmaradt. A nap gyorsan elrepült, már a part is elcsendesedett mire végeztem.
- Mostmár hasonlít egy otthonhoz ez a ház! – néztem elégedetten körbe.
A nagy pakolásban teljesen megfelejtkeztem az evésről, amire a korgó gyomrom emlékeztetett. Nem volt kedvem egyedül enni, így gondoltam egyet és felhívtam Samet.
- Hey Sam! Itt Eszter. Ráérsz?
- Épp végeztem a munkámmal…
- Arra gondoltam, hogy együtt vacsorázhatnánk. Mit szólsz?
- Remek ötlet… 20 perc és ott vagyok.
- Várlak.
A Vickyvel való beszélgetés után, hála a pakolásnak, sikerült néhány órára kivernem a fejemből Nicket. Még mielőtt elmerülhettem volna a gondolataimban, megszólalt a csengő.
- Hello Eszter! Indulhatunk? – Sam.
- Persze, csak hozom a táskámat.
A vacsora alatt Sam szokásához híven rengeteget beszélt, amit roppant szórakoztatónak találtam.
- És… találtál már ismerősöket?
- Hát… fogjuk rá… - nem akartam beszélni Nickről.
- Fogjuk rá? Az akkor most igen vagy nem? – meresztett rám nagy szemeket.
- Ööö… igen… - bizonytalanodtam el.
- És hogy hívják?
- Azt nem tudom… - és a parti srác jutott eszembe… jobb híján.
- Ezt nem értem. Hol ismerted meg?
- A parton… eláztatta a telefonomat… vagyis a kutyája… - elhúztam a számat.
- A házatok tulajdonosa… pontosabban a srácai is itt szokták sétáltatni a kutyájukat… Nem találkoztál még velük? – érdeklődött.
- De hát azt sem tudom kié a ház… - mondtam ártatlanul.
- Á… persze, persze… igazad van. – mosolygott.
- És akkor mi van a sráccal a partról? – folytatta a kérdezősködést.
- Hááát… az igazat megvallva… remélem nem látom többet…
- Miért? – csodálkozott rám.
- Nagyképű, pökhendi alak… aki túl sokat képzel magáról…
- Woow… - nevetett – Látom jól felhúzott…
Nem reagáltam, Sam pedig nem feszegette tovább a témát. Néhány perccel később kitett a házunknál.
- Kössz mindent! Majd beszélünk! – köszöntem el tőle.
Bezártam magam mögött az ajtót, ledobtam a táskám. Épphogy leültem a kanapéra, csöngettek.
- Saaam… mit… - kiabáltam, de amint kinyitottam az ajtót elállt a szavam.
- Azt hiszem, elfelejtettem valamit, mikor ma reggel itt voltam. Talán elölről kellene kezdenünk az egészet.
A kezét nyújtotta, közben rám mosolygott. Sokkal magabiztosabb volt, mint reggel.
- Nicholas Jerry Jonas. Örülök, hogy megismertelek…
- Eszter… Eszter Miller – nyújtottam oda reszkető kezemet.
A másik kezét a kezemre tette, mintha meg akart volna nyugtatni.
- Ne haragudj a reggeliért. Nem akartalak megijeszteni… fogalmam sem volt róla, hogy apa kiadta a házat. Itt voltam a közelben, s nem tudtam máshova menni az újságírók elől.
- Semmi baj… csak legközelebb csengess! – rákacsintottam, aztán rápillantottam a kezemre, amit még mindig fogott – Szóval Nick… elengeded a kezem és bejössz, még mielőtt egy paparazzi lekap így minket, vagy itt fogunk ácsorogni az ajtóban? – nevettem.
Ránézett az órájára.
- Gyere velem!
Hatalmasakat pislogtam.
- De… hova?
- Csak gyere, majd meglátod! – húzott kifelé az ajtón.
Nem tiltakoztam tovább.
- Tényleg nem mondod el hová megyünk?
- Mutatnom kell neked valamit… ezzel tartozom… - sejtelmesen mosolygott.
- Nekem? Tartozol? – csodálkoztam.
- Már nincs messze…
Ott sétáltunk a parton kéz a kézben. Olyan volt, mint egy igazi tündérmese. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem mentem kiugrik a helyéből.
- Megtennél nekem valamit? – kezdtem komolyan, amitől egy pillanatra megilletődött.
- Mit szeretnél?
- Csípj meg, oké? – elnevettem magam.
- Csípjelek meg? – somolygott.
- Csak biztosra akarok menni… tudod, hogy nem álmodom e ezt az egészet. – mondtam a lehető legkomolyabban – Auuu… Oké… Nem álom… Kössz…
Jót mulatott rajtam.
- Itt is vagyunk. Ez az én titkos helyem… Idejövök, ha egyedül akarok lenni…
A part egy eldugott részén voltunk. Olyan volt, mint egy oázis a sziklatengerben. Körös-körül sziklák magasodtak, s lágyan ölelték körül a forró homokkal borított partrészt. Közel s távol sehol egy ember, csak az óceán morajlását lehetett hallani.
- Nick ez… gyönyörű… - nem találtam a hangomat.
- Innen a legszebb a naplemente egész L.A.- ben. Itt senki nem fog megzavarni… - várakozással teli volt a tekintete.
Teljesen leblokkoltam.
- Naplemente… Senki nem fog megzavarni… Tartozol nekem… Te… erről beszéltél a koncerten… - mondtam lassan és hatalmas szemeket meresztettem rá.
- Tudod egyszer már elrontottam… és még egyszer nem engedhetlek el… most jól akarom csinálni… - mélyen a szemembe nézett.
Csak meredtem magam elé. Próbáltam megemészteni a hallottakat. Egyszer csak, mintha villám csapott volna belém. Lassan felé fordítottam a fejem.
- Istenem… Vicky tudta… próbálta elmondani… Te… Te voltál az a parton? – dadogtam.
- Én… sajnálom a telefonodat… meg mindent… beszélni akartam veled a soundcheck után… de eltűntél… újra… - lesütötte a szemét.
- Akkor Te… rólam beszéltél a koncerten? – éreztem, hogy elpirulok.
Odaállt mögém, átölelt és a fülembe suttogott.
- Te vagy az a lány…
|
Alig vártam, hogy hazaérjek. Mindenkinek el akartam mondani, hogy milyen hihetetlen estém volt. Gyorsan bezártam magam mögött az ajtót, megszokásból jól körülnéztem, nem lát-e valaki… aztán elkezdtem ugrálni meg sikítozni a nappali közepén. Végül a kanapén landoltam, ahol beletemettem a fejem a párnákba. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást… sőt egyáltalán azt sem tudtam elhinni, hogy mindez tényleg velem történt meg. Aztán hirtelen felkaptam a telefonom. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell mondanom Vickynek, aki az egyik legjobb barátnőm. Tudtam, hogy ő odalesz a dologtól.
Gyorsan elkezdtem írni az üzit: Hey Vicky! Nem fogod elhinni, h hol voltam... egy JB soundcheck-en…és beszéltem Joe-val & nekem ajánlották a Please be mine-t…olyan volt mint egy álom. Holnap hívlak és elmesélek mindent!
- Éééés küldés… - mondtam elégedetten leginkább magamnak, mivel a ház üres volt.
Még gyorsan felírtam twitterre egy rövid üzit: …valóra vált álom… Aztán felmentem lefeküdni. Reggel telefoncsörgésre ébredtem.
- Neteztél már ma? – kérdezte izgatottan. Egyből felismertem a hangját.
- Dehogyis… itt még csak reggel 7 van Vic’… - mondtam álmosan. – Nem ér rá?
- Nem! Szedd össze magad és nézd meg az emailjeidet! Nem ártana csekkolnod egy linket…
- Mire fel ez a nagy titkolózás? – még nem sikerült felébrednem, ő ellenben nagyon pörgött.
- Csak csináld, amit mondtam légyszives!
- Hűűű de komoly valaki – nevetgéltem.
- Azt hiszem megtaláltam a… Tudod mit? Csak nézd meg!
- Mit találtál meg? Már töltöm az oldalt… nem értem miért vagy ilyen izgatott…
- Ne értetlenkedj, hanem figyelj!
- Oké… látom…ez a tegnapi koncertről a Black keys /Little bit longer… Mit nézzek ezen?
- Csak figyeld miről beszél Nick…
- Oké, majd visszahívlak.
Éreztem a hangján, hogy nagyon izgatott… és igazán érdekelt, hogy mi lehet az, ami nem várhat egy percet sem. Elindítottam a videot.
„…Tudjátok… Nemrég rájöttem valamire…és talán a következő szám…a Black keys erről is szól…Néha…jobb ha a dolgokat egyszerűen nézzük…úgy ahogy vannak… feketén - fehéren… Lehetünk jól vagy rosszul…szerethetünk valakit vagy összetörhetik a szívünket… De szeretném ha tudnátok valamit…Ez soha nem a vég… Csupán egy új fejezet az életünkben…” – hallgattam Nicket, azonban akárhogy figyeltem, ez a pár mondat semmit sem mondott nekem. Már épp tárcsáztam volna Vic’ számát, hogy közöljem vele, milyen jót nevettem a viccen, amikor Nick újra beszélni kezdett:
„Szeretném ha tudnátok…hogy ti vagytok a legjobb rajongók…a szívembe zártalak titeket…itt vagytok velem minden egyes nap… ti adtok erőt… szóljon ez a dal ma nektek…és még valakinek… aki nincs most itt velünk… aki ma másodjára sétált ki az életemből 2 napon belül… és nem is tud róla… remélem eljut hozzá ez a dal…bárhol is legyen… és remélem ma zavartalanul élvezi a naplementét, mert csodás esténk van…”
Visszatekertem a számot, meghallgattam még egyszer, de sok újat nem tudtam meg belőle. Visszahívtam.
- Meghallgattam.
- Ésésésésés? – lelkesedett.
- Ööö… valami lányról beszél…gondolom a Little bit longer előtt mondott szövege miatt vagy ilyen izgatott, igaz?
- Hogy találtad ki? – nevetett. – Semmi más nem tűnt fel?
- Neeeem… - nyújtottam el a választ. – De gondolom neked igen… és most arra vársz, h rákérdezzek?
- Figyelj… hogy hívták a srác kutyáját a parton? Aki eláztatta a telefonodat.
- Ez most hogy jön ide? – értetlenkedtem – …Elvis, ha jól emlékszem...
- Hogy hívják Nick Jonas kutyáját? – folytatta a kérdezősködést.
- Elvis… de…
- Semmi de! – szólt rám – Mit csináltál mikor a sráccal találkoztál?
- Néztem a naplementét. Jajj Vickyyy ne csináld… - nyavalyogtam – én ehhez túl fáradt vagyok.
- Mikor találkoztál a sráccal?
- Tegnapelőtt.
- Mikor volt a koncert?
- Tegnap.
- Mit mondott Nick a Little bit longer előtt tegnap?
- Hogy reméli, hogy élvezi az a lány a naplementét…?
- És még?
- Valamit arról, hogy másodszor veszítette el…
- Pontosan. Nem esik le ugye?
- Oké Sherlock, nyertél… Passzolok… - és ekkor már én is nevettem.
- Ő a …
Ekkor zajt hallottam a bejárati ajtó felől és belevágtam a szavába.
- Majd visszahívlak…valami… ööö jött valaki… - és gyorsan letettem.
„Nem várok senkit… Sam csenget, ha jön… Ez nem valami biztató” – gondoltam végig a dolgot. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó és egy kapucnis, napszemüveges srác lépett be rajta. Sietve csukta be az ajtót, majd megkönnyebbülten nekitámaszkodott. Én meg csak álltam ott lefagyva, és ijedten bámultam rá. Aztán ledobta a táskáját, majd elindult felém. Ekkor tettem egy lépést hátra, de szerencsétlenségemre ott volt a bőröndöm, és szépen lehuppantam a földre. Ő ekkor vett észre, s legalább annyira meglepődött, hogy engem ott talál, mint ahogy én rajta.
- Hogy jutottál be ide? – kiabált rám.
Most az egyszer nem álltam le vitatkozni. Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a szobámba, magamra zártam az ajtót, majd reszketve az ajtónak dőltem. A földön ücsörögtem, mozdulni sem mertem. Csak arra tudtam figyelni, hogy milyen hangok szűrődnek be kintről. Aztán eszembe jutott, hogy felhívom Samet. A zsebeimet tapogattam, de a telefonom sehol sem volt. Körbenéztem a szobában és rájöttem: lent hagytam a nappaliban. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Ekkor kopogást hallottam.
- A betörők mióta kopogtatnak? – kérdeztem, miközben próbáltam összeszedni magam.
- A betörők mióta zárkóznak be a szobámba?
- Ez az én szobám. – jelentettem ki.
- Tévedsz, mert ez az én szobám. – erősködött.
- Nem fogok vitatkozni egy betörővel… - makacskodtam – és különben is hívom a…
- Kit is? – nevetett – Azt hiszem ahhoz kellene a telefonod… ami épp itt van a kezemben, nem gondolod? – gúnyolódott.
- De… - szűrtem ki a fogaim között.
- Nos, ha jól látom: én nem tudok bemenni a szobámba… te pedig nem fogsz onnan kijönni, igaz?
- Jó meglátás… - dühöngtem tehetetlenségemben.
- Szóval ha már itt vagyunk… nem akarod elmesélni, hogy mit is keresel itt?
- Itt lakom… ha nem tűnt volna fel. – mondtam nem épp kedvesen.
- Vicces lány vagy…de ha tényleg itt laknál, akkor szerintem én tudnék róla, tekintve hogy miénk a ház…és épp a szobámban ücsörögsz.
- Na persze, a te házad, meg a te szobád… - gúnyolódtam.
- Oké…én nem vitatkozom… lemegyek, keresek valami kaját, mert mindjárt éhen halok… és a kint hemzsegő újságírók számából úgy tűnik még egy darabig maradok…
- Újságírók? – kérdeztem meglepődve.
- Aha…tegnap este óta mindenhova követnek… - mondta közönyösen.
- Mégis miért?
- Ahhoz képest, hogy betörtél a házamba…elég kíváncsi vagy… - nevetett – Lent megtalálsz!
A fülemet az ajtónak tapasztottam, de nem hallottam semmit. Tényleg lement. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit is kellene tennem. Egy dologban azonban biztos voltam, szükségem lesz a telefonomra, akármit is akarok kezdeni. Eldöntöttem, hogy lemegyek a nappaliba. Kétségbeesésemben felkaptam a gitáromat, mert semmi más önvédelemre használható tárgy nem volt a szobámban és elindultam lassan a lépcsőn. A srác háttal állt nekem, már nem volt rajta a kapucni. Épp a Vicky által küldött videót nézte.
- Szereted ezt a számot? – kérdezte még mindig háttal állva.
- Ne nyúlj a laptopomhoz! – egyre jobban szorítottam a gitárom nyakát.
- Kár lenne azért a gitárért… - nevetgélt és megfordult.
Ekkor hatalmas mosoly futott végig az arcán…
- Nick…? – nyitottam hatalmasra a szemeimet. – Te mit… mit keresel itt?
Pontosan azt az izgalmat láttam rajta, amit a soundcheck-en.
- Ez a mi házunk… már mondtam… de miért szorongatod azt a gitárt? – mosolygott rám.
- Oké… azt hiszem, erre már tényleg nem lesz szükségem… - mondtam zavarodottan. – És akkor… elmondanád, hogy kerülsz ide?
Válasz helyett azonban csak mosolygott, és le sem vette rólam a szemét. Nem tudtam mire véljem a viselkedését.
- Nick? – néztem rá kérdőn. – Minden rendben?
- Mostmár igen… Te vagy a… a lány a pa… - megrázta a fejét – öhm… akarom mondani a koncert |
Miközben a Please be mine-t énekeltük folyamatosan mosolyogtam. Igazán viccesnek találtam a dolgot, hogy végre kikosarazta valaki Joe-t, és így látatlanban is szimpatizáltam a lánnyal. Aztán felé fordultam, hogy lássam, kinek is ajánlottam ezt a dalt. Könnyes volt a szeme… és közben mosolygott… valahogy más volt, mint a többi lány itt… ott ült egyedül… és a tekintete… egyszerűen fogva tartotta az enyémet… azt éreztem, mintha ismerném… mintha mindig is ismertem volna… és egyszer csak belémhasított a felismerés… Ő az… a lány a partról… Beszélnem kell vele… Most nem hagyhatom elmenni… még egyszer nem… el kell mondanom neki, hogy sajnálom…
Alig vártam, hogy vége legyen a Goodnight & goodbye-nak. Gyorsan leraktam a gitáromat és rohantam le a színpadról… vagyis csak rohantam volna, mert Kevin és Joe elkapott.
- Hova sietsz ennyire? A rajongóid megvárnak… - viccelődött Joe.
- Itt van… - hadartam – és most engedj! Beszélnem kell vele! – mondtam határozottan.
- Kivel? – nézett rám hitetlenkedve Kev.
- A lány… a partról… de mostmár engedj! – próbáltam elszabadulni, de Joe elkapta a karom.
- Á… aki nem érdekel téged… - próbált komoly képet vágni.
- Igen ő… - közben a színpad előtt ácsorgó lányokat pásztáztam a szememmel… aztán a helyet, ahol ült… de semmi… sehol sem láttam… - Meg kell találnom! – és kitéptem a karom a szorításából.
Lerohantam a színpadról… de nem volt sehol sem… kiszaladtam az előtérbe és megláttam… de már késő volt… nem tudtam elérni… beszállt egy autóba és elhajtott… Elveszítettem… másodszorra is… ez hihetetlen… ilyesmi csak a filmekben történik. A gondolataim teljesen lekötöttek, de tudtam, hogy ma még vár rám egy koncert. „Össze kell szednem magam „ – mondogattam magamban.
- Nick! Merre voltál? – kérdezte Kev.
- Beszélni akartam vele… de már késő… - mondtam letörten.
- Oké öcskös… ilyen fejjel nem állhatsz oda a rajongóid mellé fotózkodni, ugye tudod? – így Joe. – Számítanak rád… ahogy mi is. – mondta tőle szokatlan komolysággal.
- Tudom… de itt volt… láttam… és megint hagytam elmenni… Meg kell találnom őt, érted? – közben esett le, hogy már kiabálok.
- Heeey! Nyugalom… - csitított Kevin. – Mégis… ennyi lány közül, hogy szúrtad ki?
- Kev! Az istenért… Neki ajánlottam a Please be mine-t! – mondtam kétségbeesetten. – Csak akkor még nem tudtam, hogy ő az… Ott ült teljesen egyedül…
- Na neee… - nevetett Joe – A lány, aki nemet mondott nekem is? – csodálkozott.
- Igen. – mosolyodtam el.
- Ezek szerint a zenénket legalább bírja… - állapította meg Kevin.
- Jah… csak engem utál… - jegyeztem meg.
- Várjunk csak… - csillant fel Joe szeme – Mi van ha igazam volt… és fogalma sincs róla, hogy te… te vagy…
- Ennek van értelme szerinted? – néztem rá szúrós szemekkel.
- Én azt hiszem… - bólogatott Kevin és adott egy ötöst Joe-nak.
- Na figyelj…rád mosolygott igaz? – kezdte Joe.
- Igen. – mondtam bizonytalanul.
- Szerintem… ennek a lánynak fogalma sincsen arról, hogy a parton veled beszélt, érted? De abból, ahogy engem visszautasított… azt kell mondjam, hogy ha tudta volna… valószínű, akkor is olyan indulatos lett volna… mert ezek szerint… nem az a fajta, aki elájul a Jonas név hallatán… Tudsz követni, Nick? – húzta fel a szemöldökét Joe.
…1 órával később a koncerten…
A Black keys / Little bit longer-t játszottam és egyszerűen nem tudtam magamban tartani az érzéseimet… beszélnem kellett róluk… és valahol mélyen, legbelül… reméltem, hogy eljutnak hozzá a szavaim… még ha nem is tudja, hogy ki is a srác a partról valójában…
- Tudjátok… Nemrég rájöttem valamire… és talán a következő szám… a Black keys erről is szól… Néha… jobb ha a dolgokat egyszerűen nézzük… úgy ahogy vannak… feketén - fehéren… Lehetünk jól vagy rosszul… szerethetünk valakit vagy összetörhetik a szívünket… De szeretném ha tudnátok valamit… Ez soha nem a vég… Csupán egy új fejezet az életünkben… - elcsuklott a hangom… nyeltem egy nagyot és erősen koncentráltam, hogy végig tudjam mondani. Kinéztem az első sorban állókra… és láttam, ahogy a lányok sírnak… én is küzdöttem a könnyeimmel…hiszen ez a pár mondat sokkalta többről szólt nekem ma este…
- Énekeljetek velem: „ The walls are closing in…” – és a közönség egy emberként folytatta, hihetetlen volt hallgatni… Aztán elkezdtem a Little bit longer-t játszani…
- Szeretném ha tudnátok… hogy ti vagytok a legjobb rajongók… a szívembe zártalak titeket… itt vagytok velem minden egyes nap… ti adtok erőt… szóljon ez a dal ma nektek… és még valakinek… aki nincs most itt velünk… aki ma másodjára sétált ki az életemből 2 napon belül… és nem is tud róla… remélem eljut hozzá ez a dal… bárhol is legyen… és remélem ma zavartalanul élvezi a naplementét, mert csodás esténk van…
„But you don't know what you got 'till it's gone… And you don't know what it's like to feel so low…” – énekeltem… és velem együtt mindenki…
Az utolsó szám után fáradtan ballagtam az öltözőbe, ahol ledobtam magam a kanapéra és becsuktam a szemem.
- Egy nap kétszer is neki ajánlasz egy számot… kétszer beszélsz róla közönség előtt… - hallottam Kevin hangját. - Tudod, amit a Little bit longer előtt mondtál, az nem úgy hangzott, mintha nem érdekelne az a lány…
- Vagy ha ilyen, amikor nem érdekel valaki, akkor az nekünk csak jó… mert ilyenkor szoktál új dalokat írni… - nevetgélt Joe.
- Nick? Nem akarod elmesélni, hogy mi járt a fejedben? – kérdezte óvatosan Kev.
Lassan kinyitottam a szemem.
- …Ő… - és a plafont néztem.
Közben Kev & Joe fölém hajoltak.
- De… még a nevét sem tudod… - mondták szinte egyszerre.
Mintha meg sem hallottam volna, amit mondtak:
- Egyszerűen csak meg kell találnom… - néztem mélyen a szemükbe. |
Kisírt szemekkel ébredtem. Ránéztem az órára, még csak 4:45 volt. Lementem a konyhába és készítettem egy teát. Bögrével a kezemben leültem a hátsó teraszon. A hajnali nap első sugarai az arcomat melengették, a lágy, hűvös tengeri szellő pajkosan játszadozott a hajammal… és az illat, ami betöltötte a levegőt… semmilyen korábban ismert illathoz nem volt fogható… ez a szabadság illata volt… de legfőképp az újrakezdésé. Sok mindent kell átgondolnom és átértékelnem az életemben. Ezt jól tudtam. Nem csupán arról kell döntenem, hogy új életet kezdek e, vagy a régit folytatom, hanem újra meg kell találnom önmagam. …És most itt vagyok, ahol az álmok születnek… ahol az én álmaim kezdődnek… Esélyt kaptam egy új életre… és élni fogok vele… azt hiszem…
Ahogy telt az idő, a part egyre népesebb lett. Rápillantottam az órára: reggel 6. Elhatároztam, hogy futok néhány kilométert, hátha segít rendbe szedni a gondolataimat . Kb. 40 perc kocogás után teljesen lefáradtam. „Nem vagyok formában…” állapítottam meg. Mikor hazaértem gyorsan lezuhanyoztam. Mivel előttem volt az egész nap, eldöntöttem, hogy kicsomagolom a holmimat, ami még mindig ott hevert a nappali közepén, ahol Sam hagyta. Ekkor megcsörrent a telefonom.
„Ezek szerint mégsem ment tönkre…”- konstatáltam, majd gyorsan felvettem.
- Hallo.
- Hey Eszter! Itt Sam! Mi újság? Terveztél valamit mára?
- Hát… nem is tudom… ki akartam pakolni a bőröndjeimet…
- Akkor ráérsz este. – jelentette ki.
- …miért is? – kérdeztem bizonytalanul.
- Kaptam 2 jegyet egy zenekar soundcheck-jére… és gondoltam lenne kedved kimozdulni egy kicsit… szinte még semmit sem láttál L.A.-ből… Én viszont csak később tudok csatlakozni hozzád, mert még el kell intéznem 1-2 dolgot… De el tudlak vinni. Nos, mit szólsz?
- Végülis… - egy kicsit hezitáltam – Miért ne… De azt még nem mondtad, hogy milyen zenekarról is beszélünk…
- Oh… persze! Mond neked valamit a Jonas név?
- Te most a Jonas brothers-ről beszélsz? – kérdeztem óvatosan, nehogy túl korán kezdjek ujjongani.
- Igen, róluk. – mondta gyorsan.
- Úristen… - csak ennyit tudtam mondani, ami nem épp úgy hangzott, mintha örülnék.
- Oké… nem muszáj eljönnöd, ha nem szeretnél… csak gondoltam, ez egy jó ötlet… - mentegetőzött.
- Sam! – vágtam a szavába – Odavagyok az ötletedért… ez a legjobb ötlet a világon! – nevettem – Megőrülök a zenéjükért! – lelkesedtem.
- Remek. – mondta megkönnyebbülten – 7-re érted jövök!
- Oké. – mondtam és letettem.
Ugyan még csak délelőtt volt, de én már azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel estére. Úgy negyed óra alatt sikerült szétdobálnom a ruháimat a nappaliban, ami így már egy csatatérre emlékeztetett. Végülis egy szűk indigókék farmer mellett döntöttem, amihez fehér trikót készítettem ki és a fekete, rövid bőrdzsekimet, meg egy dögös fekete magassarkút.
A nap további része gyorsan eltelt, mivel az időeltolódás miatt, amihez még nem szoktam hozzá, szinte az egészet átaludtam. Este 6 körül ébredtem fel. Mikor megláttam, hogy mennyi az idő, totál pánikba estem. Az járt a fejemben, hogy kizárt dolog, hogy képes leszek egy óra alatt elkészülni. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, egy kis smink, megigazítottam a hajam… de valahogy mégsem voltam elégedett az összképpel… aztán rájöttem mi a baj: gyorsan felhajtottam a dzseki ujját és betettem a fülembe egy fémszínű karika fülbevalót.
- Így már rendben lesz a dolog. – mondtam magamnak, miközben a tükörképemet néztem.
Ekkor megszólalt a csengő.
-Á… hello Sam, mindjárt készen vagyok.
- Jól nézel ki! – mosolygott rám - Ha meglátnak téged ezek a srácok, egyből otthagyják majd a színpadot, csakhogy készíthessenek egy közös fotót veled… - csipkelődött.
- Mit akar itt mindenki ezzel a közös fotózkodással…? – mondtam ki hangosan, amit gondoltam és közben a srác jutott eszembe a partról.
- Mindenki? Ki az a mindenki? – nézett értetlenül.
- Ööö… senki… nem fontos…Indulhatunk! – mondtam gyorsan, csak hogy eltereljem a témát.
Sam kitett a klub előtt, majd elhajtott. Odaadtam a jegyemet az ajtó mellett álló biztonsági őrnek, aki egy karszalagot tett a csuklómra, aztán megmutatta merre menjek. A koncerttermet hamar megtaláltam. Beléptem. A színpad előtt 30-40 lány tolonghatott. Én úgy döntöttem, hogy keresek egy félreeső helyet és onnan nézem végig a próbát, a sikítozást pedig meghagyom a színpadnál nyomuló csajoknak.
- Hello mindenki! Kössz, hogy itt vagytok velünk… Hogy érzitek magatokat ma este? – Joe hangja betöltötte az egész helyet. Közben rákacsintott az egyik rajongóra, amire hatalmas sikítozás volt a válasz.
- Egy… két… há… - hallatszott Nick hangja és már el is kezdték a bulit a That’s just the way we roll-lal. Aztán jött az L.A. baby, Tonight, Hold on, Just friends… Mintha valaki adott volna nekik egy listát a kedvenc számaimról, hihetetlen volt. A Burnin’ up alatt Joe & Nick a színpad széléhez mentek, ott énekelték végig a számot. „Teljesen megőrjítették a lányokat”- gondoltam és elkezdtem mosolyogni. Észvesztő volt őket élőben látni. Teljesen belefeledkeztem a zenébe… Az ámulatból egy asszisztens zökkentett ki.
- A következő szám a Please be mine lesz. Joe & Nick azt kérték, hogy gyere fel a színpadra.
Hatalmasakat pislogtam, nem értettem miért engem akarnak, mikor van ott egy csomó lány a színpadnál…
- Kössz… de nem…
- Tessék? – azt hitte rosszul hallotta.
- Kössz a lehetőséget, de nem. – mondtam mosolyogva.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy lányok ezrei ölni tudnának azért, hogy bejussanak egy ilyen partira és felmehessenek a színpadra, hogy a srácok néhány percig csak nekik zenéljenek?! – kérdezte nem kevés szemrehányással a hangjában.
- Tudom, de van ott még elég lány a színpadnál, akik biztosan igent mondanak. – jelentettem ki határozottan.
- Oké…- ezzel elment.
Elviharzott, majd felszaladt a színpadra. Súgott valamit Nicknek, aki elég meglepett arcot vágott. Nick ránézett Joe-ra és megrázta a fejét. Erre ő csak mosolygott, aztán rákacsintott. Nem sokat értettem abból, hogy mi zajlott le közöttük, de szerintem senki sem a teremben. Épp a Lovebug-ot játszották. Mikor vége lett a számnak Joe szólalt meg:
- Ismeritek ezt a számot? – és elkezdett énekelni. – I want someone to love me...who I am…
Aztán hagyta, hogy a közönség folytassa. Nick & Kevin zavartan néztek rá.
- Te mit csinálsz? – nézett rá kérdőn Kev.
- Csak játssz…Jövök mindjárt! – nevetett és lement a színpadról.
Közben a zenekar is bekapcsolódott, Nick pedig tovább énekeltette a közönséget.
Egyszercsak valaki lehuppant a mögöttem lévő székbe.
- Szóval nem akarsz feljönni hozzánk a színpadra…- hallottam a hátam mögül.
Megfordultam és hirtelen összeállt a kép, hogy mi is történt az előbb.
- A Who I am nem volt betervezve, igaz? – mosolyogtam rá.
- Nem. – mosolygott vissza.
- És akkor most azért vagy itt, mert…? – néztem rá kérdőn.
- Hogy megkérjelek: gyere fel a színpadra, amíg a Please be mine-t énekeljük…- nézett rám nagy szemekkel.
- Kössz, de nem… - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- De miért? Jó buli lenne…
- De… nem nekem… - mondtam lassan.
- Nem értelek… - bizonytalanodott el.
- Nézd… másik 30 lány vár téged a színpadnál és örömmel fognak igent mondani neked… de engem… ez az egész nem érdekel… minden koncerten más lánynak énekelitek ezt a számot… ugyanúgy megfogod mindnek a kezét és azt énekled nekik, hogy „…please be mine…” Ezek így csak üres szavak… Kössz, de én nem szeretnék a show része lenni… - mondtam elcsukló hangon.
- Rendben… ahogy akarod… engem most… várnak a színpadon… - közben elgondolkozva a padlót nézte.
Ahogy elment, teljesen magamba zuhantam. Tudtam, hogy sok lány lett volna a helyemben… azon gondolkodtam, hogy a büszkeségem miatt, lehet megint rossz döntést hoztam… de aztán meghallottam Nick hangját és hirtelen összeszorult a gyomrom.
- Van ma egy különleges vendégünk… valaki, aki szeret meghúzódni a háttérben… és aki nemet tudott mondani a mi Joe-nknak… szóljon ez a dal most neki… - és rám mosolygott.
Azt hittem rosszul hallok… a szívem majd kiugrott a helyéből… hihetetlenek… ez az egyik kedvenc számom… sosem bírom sírás nélkül végighallgatni… Aztán történt valami… Mikor Nick azt részt énekelte, hogy: „…But I'll be there forever / You will see that it's better / All our hopes and our dreams will come true…” felnéztem… észrevettem, hogy közben engem néz… próbáltam rámosolyogni, de elég röhejesen nézhettem ki, mert közben potyogtak a könnyeim… Egyik pillanatról a másikra azonban megváltozott az arckifejezése. Nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mi történhetett… még mindig mosolygott… de valahogy másképp, mint az előbb, olyan volt, mintha valami miatt izgatott lett volna... Mikor vége lett a számnak, Joe elégedetten vigyorgott rám…
- Köszönöm – mondtam és reméltem, hogy tud szájról olvasni.
- Nincs mit… - kacsintott rám egy hatalmas mosoly kíséretében.
Azt hiszem először éreztem magam jól, mióta L.A. –be jöttem. Sajnos túl hamar lett vége az estének… legalábbis számomra… hiszen nekik csak ezután kezdődött el… Az utolsó szám stílusosan a Goodnight & goodbye volt. Miután vége lett, a színpad előtt tolongó lányok megrohamozták őket… én pedig felálltam és elindultam… hiszen egy fényképnél vagy autogramnál sokkal többet kaptam ma tőlük… az első boldog pillanatokat L.A. –ben… amire mindig emlékezni fogok…
- Elkéstél! – mondtam nevetve Samnek, akivel az előtérben futottam össze.
- Elhúzódott a dolog, sajnálom… - mondta bűnbánó arccal.
- Semmi gond… de mostmár indulhatunk? – kérdeztem jókedvűen. |
|
Csak álltam ott, és néztem ahogy elmegy… még csak vissza se pillantott. Nem értettem a viselkedését…egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azokat a szomorú szemeket…
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt: közben besötétedett.
- Elvis! Elvis! Gyere gyorsan! – kiabáltam neki, és már rohant is felém.
Beültem az autóba, és elindultam hazafele. Menetközben jutott eszembe, hogy ma egész éjjel próbálunk a srácokkal, így még beugrottam a Starbucks-ba kávéért. Késésben voltam. Mikor hazaértem, csak ledobtam a kulcsaimat és rohantam a próbaterembe.
- Hello Srácok! – mondtam és már vettem is elő a gitáromat.
- Hol voltál? Már vagy fél órája csak rád várunk! – kezdte szemrehányóan Joe.
- Beugrottam kávéért a Starbucks-ba, hoztam nektek is. – próbáltam elterelni a témát.
- Tejszínhabbal és olyan színes cukorkával a tetején? – kérdezte Kevin, akit már cseppet sem foglalkoztatott, hogy merre jártam, csak a kávéjával volt elfoglalva.
- Kevin! – kiabált rá Joe. – Köztünk vagy még? Vagy a koffein és a cukor teljesen elvette az eszedet? – és közben oldalba vágta.
- Tessék? Hogy mondod? Jah…figyelek… Kezdhetjük felőlem!
- Remek… – bosszankodott Joe.
Eljátszottunk néhány számot, de valahogy nem úgy ment, mint máskor. Csak tettem a dolgom, de az eszem teljesen máshol és máson járt. Az sem tűnt fel, hogy Joe már nem énekel, hanem engem méreget.
- Nick! – szóltak rám szinte egyszerre.
- Mi van? – eszméltem fel – Már megint kihagytam a szólómat? – kérdeztem értetlenül.
- Mi bajod öcskös? – kérdezte Kevin.
Én meg csak ültem az erősítőn, néztem magam elé és hallgattam…
- …Én azt hittem, hogy a csajok csípnek minket…- mondtam komolyan.
- Amióta Kev’ cowboy „nincs a képben” azóta sokkal több rajongóm van…- így Joe, miközben a tükörben a haját igazgatta – szóval igazán nem kell aggódnod Nicky fiú!
- Joe! Én most nem rólad beszéltem! – mondtam kissé indulatosan.
- Na mesélj, mi a gond! – mondta megértően Kevin
- A csajok ha meglátnak minket az utcán… a koncerteken…
- Sikítoznak…megőrülnek…? – vágott közbe Joe hatalmas, letörölhetetlen vigyorral az képén.
- Igen. Erre akartam kilyukadni…Még nem találkoztam olyan lánnyal, aki ne akart volna valamit tőlem / tőlünk: egy közös fotót, autogramot, ölelést vagy hogy énekeljünk el egy számot…
- Ez a népszerűséggel jár, mi is ezzel a baj? – kérdezte Kevin és közben az arcomat tanulmányozta.
- Hát…tudjátok ma…mikor a tengerparton sétáltattam Elvist…belebotlottam egy lányba…vagyis inkább Elvis…és véletlenül tönkretette a telefonját, legalábbis azt hiszem…
- Azt hiszed? Most igen vagy nem? – értetlenkedett Joe.
- Szerintem igen…és nagyon dühös volt rám…pedig én kedves voltam vele…még azt is bedobtam, hogy nem akar e egy közös fotót velem…
- Pffff… - sóhajtott Kevin és a fejét rázta.
-…ezen még jobban kiborult, és azt kérdezte, hogy nekünk itt L.A. -ben mi bajunk van… nem is értettem az egészet…
- Én teljesen megértem, nem lehet mindenkinek Nick J. a kedvence… - mondta teljes önelégültséggel Joe.
- Hagyd már! – oltotta le Kevin. – És aztán mi volt?
- Azt mondta, hagyjam hadd nézze meg a naplementét… és aztán faképnél hagyott… de nem láttátok az arcát… annyi szomorúság volt benne… és ha hallottátok volna, hogy beszélt velem… még egy lány sem volt velem ilyen indulatos… - tűnődtem.
- Fontosabb volt neki a naplemente, mint te? – nevetett Joe - Nem lehet, hogy nem ismert meg? – vetette fel.
- Szerinted van olyan fiatal lány az U.S.A. -ban, aki ne ismerne fel minket?- kérdezte meglepődve Kev.
- Nem tudom… szerintetek ez lehetséges? – néztem kérdőn rájuk.
- Kizárt dolog. – mondta magabiztosan Joe.
- Most az egyszer igazat kell, hogy adjak neked. – nézett Joe-ra Kevin.
- Háhhh… nekem mindig igazam van. – grimaszolt Joe.
- Na persze… - mondtam félhangosan.
- Oké, nem foglalkozott a mi kis Nicky-nkkel egy csaj és akkor most mi lesz?! – ugratott Joe.
- Tényleg Nick… megtörtént, felejtsd el… egy volt a sok közül… nem kedvelhet téged mindenki… fogadd el… - mondta komolyan Kev. – …és most koncentráljunk a munkára!
- De nem megy! Nem tudok ma odafigyelni! – közben a padlót néztem.
- Tetszik a csaj? – kérdezték kórusban, és hatalmas szemeket meresztettek rám.
- Nem! – jelentettem ki kategorikusan.
Ekkor mind a kettőjükből kitört a röhögés. Joe tudott megszólalni először, és természetesen a sziporkáiról sem felejtkezett meg:
- Tehát hadd összegezzem a helyzetet: van egy csaj, aki egyáltalán nem tetszik neked, de mégis érdekel, mert furán és elutasítóan viselkedett veled… és nem tudod kiverni a szomorú szemeit a fejedből… így van? – vigyorgott elégedetten.
- Zseni vagy… - mondtam kelletlenül, és otthagytam őket. |
[45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
